Hidrológiai Közlöny 1999 (79. évfolyam)

4. szám - Szlávik Lajos: Godnolatok az árvízvédelem időszerű kérdéseiről

242 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1999. 79. ÉVF. 4. SZ. %-a ármentesítetl. A még nem ármentesített 3 % (700 km

2) a Rába, a Répce, az Ipoly, a Sajó, a Hernád és a Bodrog olyan szük völgyében fekvő árterülete, amely földrajzi-gazdasági adottságai miatt eddig gazdaságosan nem volt ármentesíthető és belátható időn belül nem is lesz az. Kivételt képez az a mintegy 125 km

2-nyi terület, amely e folyók ártereinek szélén fekvő települések fejlesztési területei részére a jövőben még ármentesíthető. A folyók árterülete 151 ártéri öblözetxt tagozódik, amelyekből 55 a Duna, 96 pedig a Tisza völgyében fekszik. Az ártéri öblözetek olyan, a természetes domborzat, vagy mesterséges létesítmény(ek) által határolt területek, amelyeket az árvíz elönthet anélkül, hogy a kitört víz másik öblözetbe juthatna. A Duna-völgyi ártéri öblözetek területe 5.590 km

2, a Tisza-völgyieké pedig 15.610 km

2 Közismert, hogy hazánk árvízi veszélyeztetettsége - az ártér arányát tekintve - Európában a legnagyobb. Ehhez egyedül Hollandia helyzete hasonlítható, ahol az ország területének 20 %-a (14.400 km

2) fekszik a folyók árvizei és a tenger szintje alatt. A középkorban az árvíz nem volt általános érvényű természeti katasztrófa, vagy olyan mértékű veszély-tényező, mint a XIX. század óta napjainkig. A folyók síkvidéki szakaszain a széles, nyílt árterek, továbbá a vízgyűjtő nagyobb arányú erdősültsége folytán az árvízszintek a mainál méterekkel alacsonyabbak voltak. A lakosság a folyók menti magaslatokon telepedett le és a helyi adottságokhoz jól alkalmazkodó ártéri gazdálkodási folytatott. Az árvizek kiöntését és levonulását, a mederbe történő viszszavezetését a parti övzátonyok magasításával, vagy átvágásával, a természetes mélyvonulatok rendszerét kiegészítő csatornákkal szabályozták. A Duna mentén az utóbbi tíz évszázad alatt a krónikák 75 jelentős árvizet jegyeztek fel. A Duna árvizére utaló legrégibb történelmi feljegyzés 1012-ből származik, amikor sok ember lett az árvíz áldozata. A középkorból ismert árvizek közül az 1267. és az 1268. évi elöntötte a Nyulak szigetén (Margit-sziget) lévő kolostort. A XIVXVII. századból 17 pusztító árvízről tudunk. Janus Pannonius-nak egyik hosszabb verse a "De inundatione" az országot romboló árvízről szól. A középkor legnagyobb árvize 1501 augusztusában volt. Ekkor a Duna árvize szerzetesi rendházakat is elöntött, s ezek naplóiból tudjuk, hogy ez az árvízszint minden korábbit meghaladott. A kiteijedt ármentesítési munkákat elindító reformkor előtti XVIII. században 23 nagy árvizet jegyeztek fel. A pusztító árvizeknek rendszeresen emberáldozatai is voltak [Ihrig 1973], A XVI-XVIII. században, a török hódoltság idején, részint a nagy. arányú erdőirtások, részint az árvizek levonulását szabályozó fokrendszerek tönkremenetele, részint pedig a lápos-vizenyős területeknek a török elleni védekezési-rejtőzködési célból történt szándékos növelése következtében a síkvidéki folyóvölgyek jelentős része elmocsarasodott. A XVIII. század közepétől, de különösen a napóleoni háborúk időszakában a mezőgazdaság extenziv fejlesztésére az első lökést az európai élelmiszer termelési konjunktúra adta Ennek viszont előfeltétele volt a folyószabályozás, az ármentesítés, a lecsapolás. Az ármentesített területeken fejlődésnek indult gazdaság kár-érzékenysége megnőtt, és egyre kevésbé volt képes elviselni az árvízi elöntésekből származó veszteségeket. Ennek következtében, a korábban helyi jelentőségű, szinte csak a lakott területek védelmére szorítkozó árvízvédelmi gátak helyett a XIX. század első felében egész folyóvölgyekre kiterjedő, viszonylag egységes terveken alapuló ármentesítési munka kezdődött, mely a ma is létező árvízvédelmi rendszer alapjait teremtette meg [OVH 1987], Egy-egy jelentősebb árvízi esemény mindig fontos alapot jelentett, indítékot szolgáltatott az árvízvédelem fejlesztéséhez. így volt ez már az elmúlt évszázadban, amikor pl. a Tisza szabályozás megkezdését az 1816., 1830. és 1845. évi árvizek indították el, majd pedig az 1855., 1867-68., 1879., 1881., 1888. évi - rendre katasztrofálisnak tekinthető - árvizek adtak egy-egy lökést a fejlesztések folytatásához, kiteljesítéséhez [Szlávik 1992], Ebben a században egy-egy ilyen fejlesztési szakaszt jelentettek a Tisza- és a Duna-völgy jelentősebb árvizei: az 1919., 1925., 1932., 1939., 1940-41., 1956., 1965., 1966. és 1970. éviek [Babos 1953, Bencsik 1971, Ihrig 1953, Fejér 1997, Zorkóczy-Tóth 1985], Az 1974., 1980. 1981., és 1995. évi Körös-völgyi árvizek a védelmi rendszer új fejlesztési stratégiájának kidolgozását és megvalósítását az árvízi szükségtározók alkalmazását - váltották ki [Szlávik 1976, 1978, 1980, 1983, 1998], Új fejlesztési szakaszt kell, hogy jelentsenek az 1998. novemberi és 1999. március-áprilisi Tisza-völgyi árvizek is. 4. A magyarországi ármentesítés és árvízvédelem történelmi jelentősége Az ember és az árvizek kapcsolata a történelem folyamán jelentősen változott E változások, fejlődési szakaszok a magyarországi ármentesítés történetében is nyomon követhetők. Az árterek mentesítésére az első átfogó programok csak az 1800-as évek közepétől kezdődtek, addig csak kistérségi, lokális védelemre alkalmas védmüvek, körtöltések épültek. A mai árvízvédelmi művek rendszerének alapjai a századfordulóra elkészültek, fejlesztésük azóta is folyamatosan történik. Lászlóffy Woldemár a Tiszáról szóló monográfiájában [Lászlóffy 1982] arról írt, hogy a történelem tanúsága szerint a nagy technikai alkotások megszületésének négy tényező egyidejű érvényesülése a feltétele: 1.) Legyen tervező, akinek az agyában az elgondolás megszületik. 2.) Legyen olyan előrelátó államférfi, esetleg uralkodó, aki felfogja az ügy jelentőségét és felkarolja azt. 3.) Nélkülözhetetlen a terv megvalósításához szükséges gazdasági erő. És végül: 4.) Elengedhetetlen a nyugodt politikai légkör. A Tisza-szabályozásához az első és második tényező sajnos csak rövid ideig - megvolt Vásárhelyi és Széchenyi személyében. A harmadik tényező, a gazdasági erő, a Tisza-völgyi Társulat létrejöttével biztosítottnak látszott, annak ellenére, hogy a további évtizedekben a Társulat formálisan még meg is szűnt, de azután ismételten feltámadt, és keretet, anyagi hátteret adott a szabályozási munkáknak. A negyedik tényező - a nyugodt politikai légkör - viszont nem érvényesülhetett az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eseményei, majd az azt követő sötét évek alatt, a terv megvalósítása évtizedekre visszaesett.