Hidrológiai Közlöny 1999 (79. évfolyam)

3. szám - Nagy László: Velence veszélyben

142 HIDROLÓGIAI K.ÓZLÖNY 1999. 79. ÉVF. 2. SZ. 0 csolatban (OECD, 1992). Ezek megoldása több, mint egyszerű megközelítése egy mérnöki problémának. A jelenlegi problémával kapcsolatos alapvető okok megértéséhez ismerni kell a történelmi körülményeket. A XIV. század elején több folyó folyt a Lagúnába - a Brenta, a Bracchigliorie, és a Piave - és onnan a tengerbe. A folyók magas hordalék szállítása időről időre hordozta azt a félelmet, hogy a Lagúna feliszapolódik és Velence támadhatóvá válik a szárazföld felől. A hordalékszállítás a Lagúnából a tengerbe egészen a XIX. századig folyt, amikor is a Lagúna három bejáratát stabilizálták kő vezető művek építésével. Hogy a hajózást lehetővé tegyék, a vezető művek közötti csatornákat kimélyítették. Ez a Lagúnából kiáramló hordalék csökkenését jelentette. A hordalék viszszatartás eredménye a vízmélység csökkenés a lagúnában, amely jelen évszázadra átlagosan elérte a 30-40 cm-t (Bandarin, 1994). A bejáratok megnövelt keresztmetszete és a földvisszanyerések miatti kisebb vízfelület és víztérfogat azok az okok, amelyek csökkentették a Lagúna puffer hatását, a tengerárral szembeni ellenálló képességet. Mélyebb víz esetén ugyanis erősebb a hullámverés, ami jelentősebb erózióhoz vezet, illetve vezetett. A megnövekvő erózió az üledékmozgás egyensúlyát változtatja meg a Lagúna és a tenger között. Az előzőekhez adódik a lebegtetett hordalék hatása, ami szintén csökkenti a tengerárt, de lemezteleníti a vegetációt és növeli az eróziót. A lebegtetett hordalékkal borított terület aránya jelentősen csökkent, a század eleji 90 km

2-ről 1975-re 42 km

2-re és 1995-re 39 km

2-re, annak ellenére, hogy 3 km

2 területet mesterségesen hoztak létre. Csak a vegetáció tudja újra kialakítani a most ritka sekély területeket, de a víz jelentős szennyezettsége miatt a vízben alacsony az oxigéntartalom, ami megakadályozza a vegetáció elszaporodását. A beömlő folyók elterelésével a Lagúna évente egy millió m

3 hordalékveszteséget szenved (Bandarin, 1994; Mazzacurati, 1996) és az emberi beavatkozások következtében fokozatosan az alacsony energiájú parti mocsárból magas energiájú tengerparti rendszerré alakul, ami generálja az árvíz kialakulásához vezető folyamatokat. A nyilvánvaló megoldás a Lagúna bejáratainak csaknem teljes lezárása, vagy legalábbis az eredeti méretűre való csökkentése. Ezt a hajózás miatt lehetetlennek gondolták egészen mostanáig. A meghatározó Margherai olajkikötő valószínűleg feleslegessé válik a következő 6-10 évben, mert a finomító csővezetékkel lesz összekötve Trieszt-tel. A konténeres szállítás megjelenése lehetővé teszi, hogy alternatív kikötők átvegyék a cargo szállítmányokat. A bejáratok nem lezárásának legfőbb okává a hajózás megszűnésével a Lagúna szennyezettsége válik. A Lagúna lezárása hatástalaníja a tengeri ár-apály jelenséget, amely minden 12 órában jelentős vízmennyiséget cserél ki (Cecconi, 1997). A másik alapvető problémát Velencében és környékén a kialakult szociális és gazdasági változások jelentik. Velence a világ azon kevés városainak egyike, amely méltán kiérdemli a páratlan nevet. Ez a mocsaras tengerpartra épült város, amelyet az Adriai tenger rendszeresen elönt, mindent túlélt. Velence, amely hajdan kereskedő- és hadiflottájával uralta a Földközi-tengert, új szerepet talált magának Palazzóiból üzletek, szállodák és lakások lettek, raktárait múzeumokká és kolostorait művészeti központokká alakították át. Ám Velence városszerkezete 200 éve alig változott. A város háború előtti útikalauza ma éppen úgy használható, mint amikor kiadták, nem úgy, mint a kontinensen, ahol a második világháború alatt sok várost tönkre bombáztak, és amelyeket a háború utáni fejlődés alaposan átalakított. Velence lakossága a második világháború óta csökken, az 1951. évi 175 ezerről 1993-ig 65 ezerre (Comune di Venezia, 1994). Ez a csökkenés - állítják - nem következménye az árvízi veszélynek, de az emigráció politikai és gazdasági alulértékelődéshez vezetett. Évente ugyan több mint 12 millió látogató adja át magát e valószínűtlen város varázsának, amelynek utcáin víz csobog, és ahol a múltnak jóval nagyobb a jelentősége, mint a jelennek. Velence mindezért nagy árat fizetett. A lakások olyan drágák, hogy a velenceiek alig tudják megfizetni. Ma már a legtöbb lakás tulajdonosa gazdag külföldi, aki évente alig két-három hetet tölt itt. Este a sötét ablakok jelzik a távol lévő tulajdonosokat. A költségek, hogy megakadályozzák a város további szétzilálódását, rendkívül nagyok, és sem a városban, sem a régióban nem állnak rendelkezésre. Szintén alapvető probléma az intézményi tagoltság (Francia és Juhász, 1993). A különböző szintű szervezetek érdekeltségi viszonyai eltérőek. A városi tanács korlátozott erőforrással és költségvetéssel rendelkezik. Veneto tartomány illetékessége a földhasználatra és a vízgyűjtőre teijed ki, de a Lagúna vízminőségére nem. Rómában a központi kormányzat a velencei helyi szervezetén keresztül megbízta a Konzorciumot, de nem teremtette meg a pénzügyi fedezetet a megoldáshoz. Végül ott van az Európai Unió, amely mélyülő ellenszenvvel figyeli a Konzorciumot, és nyílt pályázat kiírását akarja elérni. Az olasz kormányban történt 1994 évi változások hatására a Konzorcium fontossága csökkent (Bandarin, 1994). A tagoltság, amely megakadályozta a fejlődést, az utóbbi időben a városi vezetésnél jelentkezett az egyetértés hiányában. Mi lehet alkalmazható, ami innovatív kapcsolatot teremt a helyi, tartományi és a központi szervezetek között (Penning-Rowsell, 1996a), és ami eddig még nem történt meg? Időközben azonban az árvízi helyzet romlik. Ami kell, az az egyidejű megközelítés, hogy a közép és hosszú távú stratégiai tervezés párhuzamosan kell, hogy készüljön a rövid- és középtávú árvízvédelmi elgondolásokkal. Erre adnak választ a Middlesex Egyetem kutatói {Penning-Rowsell és tsai, 1998). A stratégiai út: tengerparti, vízgyűjtő és szociális fenntartható fejlődés A fenntartható fejlődés gondolata kell, hogy az. irányelv legyen a megfelelő döntés meghozatalánál és a kommunikáció kialakításánál. Edmund Penning-Rowsell, John Gardiner és a Middlesex Egyetem munkatársai kezdeti megközelítésben azt javasolják, hogy első lépésként a közép- és hosszú távú vízgyűjtő terveket és a parti zóna kialakításával kapcsolatos terveket készítsék el 50 évnél nagyobb távlatot figyelembe véve, megbirkózva a szennyeződés és a Lagúna degradáció problémájával. Másodjára rövid- és középtávon (a következő 50 évben) kis léptékű helyi árvízi beavatkozásokat javasolnak Velence területén belül - a vizuális folytonosság figyelembe vételével, a folyamatban lévő fenntartási munkákkal párhuzamosan, és az ott élők véleményével egyetértésben amíg a további hosszú távú megoldásban az egyetértés kialakul. A siker