Hidrológiai Közlöny 1999 (79. évfolyam)

2. szám - V. Nagy Imre–Kofi Asante-Duah: Veszélyeshulladékok nemzetközi kereskedelme és annak hazai vonatkozásai

116 HIDROLÓGIAI K . ÓZLÖNY 1999. 79. ÉVF. 2. SZ. veszélyes és egyéb hulladékokra vonatkozó javak, továbbá kezelés defi­níciói a GATT-ban nem teljesen egyértelműek, és az elfogadott progra­mok elsősorban az újrafelhasználásra, telepek rehabilitációjára vonatkoz­nak. Jelenleg a veszélyes hulladékok exportjának tiltására irányuló törek­vés lényegében nem jelent érzékelhető korlátot, mivel ma a Baseli E­gyezmény is megengedi az aláíró országok közötti exportot, és lehetővé teszi az egyezményen kívüli országok forgalmát az újrahasznosítható a­nyagok esetében. Valójában a Baseli Egyezmény egy sor korlátot próbál ugyan életbe léptetni a környezet védelmében, de a megfelelő nemzeti megegyezések még hátra vannak. 3.3. A fejlődő országok ellenőrzési előírásai A fejlődő országok jelentős része nincs meggyőződve arról, hogy a Baseli Egyezmény elegendő biztosítékot je­lenthet területeik környezeti védelmére, ezért további el­lenőrzési rendszereket próbálnak kidolgozni a veszélyes hulladékok határforgalmára. Korábban pl. az Afrikai Egységszervezet (OAU) Etiópiában tartott tanácskozásán (1988) elfogadott egy olyan határozatot, amely tiltja bár­mely hulladék importálását az ipari országokból. Ezt kö­vette a nyugat-afrikai országok határozata (ECOWAS, Lomo, 1988), amely felkéri a résztvevő országokat a szi­gorú nemzeti tilalmak bevezetésére. Az 1991-ben elfoga­dott Bamakói Konvenció a Baseli Egyezményben fog­laltaknál is szigorúbb rendszabályokat kívánt bevezetni. Latin Amerikában hasonló nemzetközi hulladékfor­galmi korlátozásokat kezdeményeztek. így Panamában (1992) lényegében a Bamakói Konvenciónak megfelelő határozatokat hoztak, amelyek kitérnek az import, szállí­tás, óceáni elhelyezés és elégetés körülményeire is. U­gyanakkor a határozat bizonyos - még mindig egyeztetés alatt lévő - körülmények esetén megengedi egyes hulladé­kok típusok importálását. Az általános tilalom mellett te­hát itt is van egy kiskapu, amelyet a kellően felkészült ke­reskedők kihasználhatnak. 3.4. Ujabb nemzetközi kezdeményezések A Baseli Egyezmény 1992 májusában lépett hatályba, meglehetősen lassú ratifikálási folyamatot követően, a­melyben sajnálatosan a főbb hulladéktermelő országok (USA Kanada, stb.) eddig még fenntartásokat hangoztat­tak. Jóllehet a Baseli Egyezményt aláíró országok Piria­polisban (1992), majd Genovában (1994) újabb korláto­zó határozatokat fogadtak el, végül is odáig jutottak el, hogy javasolják az OECD-országokból való szállítási til­tást 1998-tól kezdődően az egyidejűleg kiadott útmutató­ban előírtaknak megfelelően, akkor, ha a résztvevő orszá­gok háromnegyede ratifikálja az egyezményt. Mivel ez még nem történt meg, a kérdés nyitott, és további halasz­tások lehetségesek. 3. 5. A globális megoldás lehetőségei A veszélyes hulladékok forgalmának törvényi ellenőrzésére vonatko­zó nemzetközi lehetőségek tehát eléggé korlátozottak. így az első, máso­dik, majd harmadik Baseli Konferencia előirányozta hogy, - a résztvevő országok szigorú, nemzeti előírásokat léptetnek életbe, és szankcionálják az illegális forgalmat, - kiépítik a határonkénti és országon belüli ellenőrző rendszereket, A jelenlegi tapasztalatok azonban a "bölcsőtől a sírig" elv érvényesí­tésének jelentős hiányosságaira utalnak. Nincs egységes megállapodás a hulladékok minősítését és az újrahasznosítható anyagokat illetően. A hulladékok bizonyos típusait ma is újra felhasználhatónak minősítik, mi­vel ez lényegesen gazdaságosabb, mint az elhelyezés, lerakás, vagy kö­zömbösítés. Nyitott kérdés maradt az illegális hulladék forgalom. Itt az Interpol és a nemzetközi társadalmi társadalmi szer­vezetek fokozottabb tevékenységére lenne szükség. így pl. az ázsiai és csendes óceáni országok (ESCAP) újabb rendszabályokat lépettek életbe az illegális hulladékforga­lom korlátozására. Célszerű lenne továbbá ha a Londoni Lerakási Konvenciót aláíró országok is szigorítanák a tengerekbe, óceánokba való elsüllyesztés ellenőrzési rendszerét. Sajnálatosan a vonatkozó döntések háttere legtöbbször anyagi, pénzügyi természetű, és nincs globá­lis értékelési rendszer a környezeti, gazdasági, életminő­ségi, kockázati, viszonyokat illetően. 4. Nemzetközi megegyezés lehetősége a szociálisan­gazdaságilag egyenlőtlen partnerek között A lehetőség ma még eléggé korlátozott. A fejlődő or­szágok bizonyos gazdasági előnyökhöz jutnak saját kör­nyezeti viszonyaik révén, bár egyre többen ismerik fel, hogy ez saját életminőségük megőrzése, javítása, a globá­lis környezeti egyensúly biztosítása érdekében is fontos lenne. Ténykérdés, hogy a fejlett és fejlődő országok egyen­lőtlen partnerek a globális környezeti degradációt tekinte­tében, és az utóbbiak meglehetősen pesszimisták a fejlett országok környezetvédelmi törekvéseit, stratégiáját illető­en. Elvileg mindenki egyetért abban, hogy a környezetvé­delmi költségek sokkal kisebbek a károsodott környezet rehabilitálásának költségeinél. így a fejlődő országok jo­gosan vetik fel, hogy nekik kell hosszabb távon viselniük ezeket a költségeket, és a fejlett országok erkölcsi köte­lessége lenne fokozottabban, anyagilag hozzájárulni a már eddig előidézett környezeti károk felszámolásához 4.1. A "egyenlőtlen" partnerek "egyenlő" együtt­működése Hazánk esedékes csatlakozása az Európai Unióhoz környezeti vonatkozásban is felveti ezt, mivel itt nemzeti és nemzetközi együttműködésre lenne szükség. így nem elegendő, hogy a fejlett országok erőfeszítéseket tesznek környezetük megóvására, hanem olyan programokra vol­na szükség, amelyek a fejlődő országok igényeit is figye­lembe veszik és célkitűzésnek tekintik a világ környezeti biztonságának, és a fenntartható fejlődés feltételeinek biz­tosítását. Jelenleg a környezetre vonatkozó nemzetközi előírá­sok törvényi bevezetésének gyakorlata nem veszi kellő­képpen figyelembe a szociális tényezőket, az egyes orszá­gok különböző gazdasági helyzetét, jóllehet a nemzet­közi közvélemény a közös felelőséget hangsúlyozza. En­nek megfelelően szükség lenne az ú.n. "dept-for-nature swaps" elvének általános elfogadására amely lehetővé tenné a természeti erőforrások megőrzését (pl. az esőer­dők megóvását, az ökológiailag érzékeny készletek vé­delmét stb.), és elvemé a tisztán gazdasági szempontú hulladékexportot. Az 1970-es éveket követően ugyanis jelentős eltérések alakultak ki Nyugat- és Kelet-Európa környezetpolitikája közt, mivel az utóbbiakban nem fek­tettek kellő hangsúlyt a környezetvédelemre, és lényegé­ben lehetővé tették veszélyes hulladékok importját. Sze-

Next

/
Thumbnails
Contents