Hidrológiai Közlöny 1997 (77. évfolyam)

6. szám - Vágás István: Szent gondok között: 1937, 19771, 1997…

298 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1997. 77. ÉVF. 6. SZ. 1937. A Tisza-völgy folyóinak 1846-1908 közötti, elsősorban az Alföld árvizektől való mentesítését és vízi közlekedését szolgáló rendezése az elsődlegesen sürgető feladatokat oldhatta meg. Később jutott erő a kisvízi szabályozásokra, a belvizek megfékezésére, s ezeket követhette a vizek hasznosítása: az öntözések szélesebb körii elteijesztése, majd a vezetékes ivóvízellátás és csatornázás. Az első világháborút követő területveszteségeink, a hegyvidékek elvesztése ráterelte a kormányzat figyelmét az Alföld lakosságának elmaradottságára, az élelmiszerellátás. a mezőgazdasági termelés mennyiségi és minőségi növelésének nemzet-megtartó fontosságára. Egészen a 30-as évekig megoszlott a döntéshozók véleménye a hazai öntözések szükségességéről. Sajó Elemér (1875-1934), a Földművelésügyi Minisztérium vízügyi főosztályának vezetője Kállay Miklós (1887-1967) földművelésügyi miniszterrel, a későbbi miniszterelnökkel egyetértésben dolgoztatta ki 1932-ben Alföldünk öntözésének előmunkálati terveit Németh Endre (18911976), Lampl Hugó (1883-1976) és Trummer Árpád (1884-1961). már akkor is a legkiválóbbnak tartott vízépítő mérnökeinkkel. 1937. július 31-én, kerek 60 évvel ezelőtt lépett életbe az 1937. évi XX. törvénycikk az öntöző gazdálkodás előmozdításához szükséges intézkedésekről. A törvénycikk életbe lépésével egyidejűleg alakult meg az Országos Öntözésügyi Hivatal, amely - szándéka szerint - az ország legszárazabb részén, a Tiszántúlon indította el az öntözéses termelést, és kezdte meg Európa legnagyobb öntözőrendszerének létrehozását. A tervezett műveknek csak a kisebbik, bár nem jelentéktelen része készült el és lépett működésbe 1945-ig. A háború után, néhány éves szünetelést követően, az Országos Öntözésügyi Hivatal 1848-ban történt megszüntetése, pontosabban: a magyar vízügyek államosítása és átszervezése után tovább folytatódott a tiszántúli öntözőrendszer építése, és az eredeti tervek szerinti, azóta kibővített létesítések a 60-as években fejeződtek be. Azt, hogy az 1937-ben szándékolt építés már kezdetben, Kállay Miklós hivatali elnöksége alatt, kimondva is Európa legnagyobb öntözőrendszerének indult, a legtöbben elfelejtették 1945. után, és a már a 30-as évek végén megtervezett, és az 50-es években megépült legfontosabb műtárgyait a sztálini gigantománia termékeinek igyekeztek feltüntetni. Ezzel fordította visszájára, s vetette meg "elcsábultan" a mérnökök "szent gondok" közötti "hű buzgóság"-át a hon közvéleménye, nem először, nem utoljára, és még nem is a legsúlyosabban... A Tiszántúl területén ma már folyik az öntöző gazdálkodás, ha nem is problémáktól mentesen. Áll a tiszalöki és a kiskörei duzzasztómű, lejjebb a törökbecsei, s talán egyszer még megépül a csongrádi is. Működik a Keleti Főcsatorna és az alföldi öntöző csatornahálózat számos csatornája. A Körösökön a békésszentandrási duzzasztómű után továbbiak is működésbe léptek, s nélkülük nem lehetett volna a 80-as, és főként, a 90-es évek nyarainak szárazságában a termést megmenteni. A magyar mérnök immár hat évtizedre terjedő fáradozása céljához ért! 1977. A Duna Pozsony-Nagymaros közötti szakasza a XIX. században is sok gondot okozott az országnak, mert a laza kavicstalajon szeszélyesen változtatta medrét A főmeder más folyóknál bevált, és kezdetben itt is célszerűnek vélt sarkantyús összeszoritása. a mélyítés érdekében ismételt kotrása költséges volt, s nem hozott megoldást. A hajózást, a biztonságos árvízvédelmet, a kívánatos talajvízszinteket nem lehetett biztosítani. Felvetődött a duzzasztómüves folyamcsatornázás gondolata, amely a vízerőhasznosításával. elektromos energia fejlesztésével teremtett volna fedezetet a költségekhez. A világháborúk után. sokáig hiányzott a pénz és az egyetértés az érdekelt államokban. 1968-tól szlovák nemzeti törekvéssé vált a Bős-Nagymaros vízlépcsőrendszer megépítése. Bármely ország jogot formálhat saját folyóin a vízerő hasznosítására, határ-szakaszokon a birtoklás arányos részében. A Duna Dunacsúnv és Szob közötti magyar-szlovák szakaszának a fele részére határszomszédunk jogosult. Mindkét félnek előnyös - mint ahogy 20 éve, 1977-ben a nemzetközi szerződést megkötötték - ha az építendő művek közös tulajdonúak és igazgatásúak. Ha Magyarország 1977-ben közös művet a Dunán nem vállal, arra már sem joga, sem módja nem lett volna, hogy a szomszéd országot építési szándékában, az őt megillető részben megakadályozza. Ki ne emlékeznék 1989-90. tájáról a már jórészt elkészült vízlépcsőrendszer elleni budapesti és nagymarosi felvonulásokra? Az estéket megvilágító gyertyák, mécsesek fényáréi A látszatra nagy öröm mámorában gondolt-c valaki arra. hogy ugyanilyen lelkesedéssel éltették a budapestiek 1914. nyarán az akkor kitört világháborút, de a mulatozást gyász követte'' 1997. A Bős-Nagymaros vízlépcsőrendszert 1977-ben elkezdtük építeni. 1989-ben félbehagytuk, majd 1995-ben a kész nagymarosi munkateret leromboltuk, sőt a "gazdatárs" országát is perrel akartuk kényszeríteni, hogy ugyanezt tegye a már működő létesítményeivel. Ezt a pert vesztettük el 1997-ben Hágában, és a Nemzetközi Bíróság ítélete nyomában a rideg valóság: mindnyájan mindenre ráfizetünk. Ismét rajtunk, vízimérnökökön a sor, hogy megmentsük még, ami menthető. A hivatásához hű vízimérnök sohasem feledkezett el a tények tiszteletére inteni azokat, akik a közvéleményt éveken át félrevezették. Márai Sándorral együtt vallotta: "Ha az igazságot támadja valaki, nincs jogod hallgatni! " Egyedül csak e jelszóban egyezhetett meg a vízlépcsők ellenzőivel: "Álljon Nagymaros!" De. ne az építés, hanem a kész mü álljon! A Duna. a két szomszédos ország, és egész Európa javára. Közvéleményünk ráébred, hogy a továbbra is érvényesnek nyilvánított nemzetközi szerződés jogellenes felbontói félrevezették. Akik folyamatosan tévedtek, okosabb, ha nem fokozzák tovább tévedéseiket és azok következményeit. Szent gondjaink közt mi, vízimérnökök - Deák Ferenccel szólva - "felelősek vagyunk a haza s önlelkiismeretünk előtt".