Hidrológiai Közlöny 1996 (76. évfolyam)
6. szám - Könyvismertetés
384 HIDROLÓGIAI KÖ ZI .Ó N Y 199 6. 76 . ÉVF. 5. SZ. Könyvismerteté s Dunka Sándor: A Hortobágy-medence régi vizei és a tógazdálkodás. Vízügyi Történeti Füzetek 14. sz. A Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyűjtemény kiadása, Budapest, 1996. (Megjelenését támogatták: Földművélésügyi Minisztérium Halgazdálkodási Alap, Tiszántúli Vízügyi Igazgatóság, Hortobágyi Halgazdaság Rt., Tisza menti Vízművek Rt.) A/5 form., 95. old., 31 kép, 157 irod. (Dr. Hámory Gyula, a Hortobágyi Halgazdaság Rt. igazgatója előszavával). * Az Alföld északkeleti részén, a Tisza-part dünéi és a Hajdúsági-löszhát között déli irányba szélesedő tükörsima vidék, amelynek határai elmosódnak, s bele olvadnak szomszédos területekbe. Nagyjából azt a területet tekintjük Hortobágynak, amely TiszalökVő 1 Dévaványáig teijed, s melyet nyugaton a Tisza hordalékkúpja, keleten pedig a Nyírség és Hajdúság határol. Az árvízmentesítések előtt a Tisza nagyvizei az egész völgyet elöntve hömpölyöghettek a Berettyó Sárrétje felé. A Tisza és a Berettyó szabályozását, töltésezését, a Hortobágy-medence vizeinek rendezését követően az addig mocsaras, lápos terület szárazra került Az aszályos években egyre sürgetőbben merült fel a terület hatékonyabb hasznosításának kérdése: megépült a medence keleti peremén a Keleti-, nyugati peremén a Nyugati-főcsatorna. A településekkel sűrűn beépült medence a török időkben pusztává vált, s jelentős részét Debrecen városa szerezte meg. A Tisza nagyvizeinck elöntései sokszor felfrissítették a puszta növényvilágát, amelyen számtalan ló, szarvasmarha, juh és sertés legelt. Több alkalommal azonban kifejezetten káros volt az áradás, mert nem mindig akkor jelentkezett, amikor az állattenyésztésnek hasznos lett volna. A folyószabályozások után a szikes részeken halastavak létesültek, amelyek háromnegyed évszázados fejlődésükkel Európa legnagyobb haltermelő telepeivé váltak, s hazánk haltermelésének egyötödét szolgáltatták. A halastavak gazdag madárvilágnak is otthont adtak. A mai időkben az ország elsőnek megalakult természetvédelmi területe, a Hortobágyi Nemzeti Park vált hivatottá a gazdag élővilág okszerű gondozására. Dunka Sándor könyve a Hortobágy-medence vízügyi alapokon nyugvó, itt most röviden elmondott történetét fejti ki részletesebben. Ismerteti a medence földtani-, régészeti-, és település-történetét, a medence vizeit, a vízszabályozások, utáni helyzetet: az aszály és a szikcsedés következményeit, majd a víz-visszajuttatás műszaki lépéseinek évszázados folyamatát. A könyv ezután bemutatja a hasznosítási: az öntözési, illetve a halgazdasági terveket, azok végrehajtását, a hortobágyi tógazdálkodás és mesterséges haltenyésztés kifejlesztését, illetve annak történetét. Végül, felvázolja a Hortobágy hasznosításának jövő perspektíváit is, annak a kívánatos összhangnak a megteremtési igényével, amely a vízgazdálkodás fejlesztésének érdekeit a terület gazdaságos kihasználásának érdekeivel, valamint a természeti értékek védelmének és fejlesztésének érdekeivel képes egyeztetni. Idézzünk a könyvből néhány jellegzetes részletet a Tisza-szabályozás időszakáról: "Számos korábbi példa bizonyítja, hogy a szárazság a Hortobágyon független volt a Tisza árvizeitől. 1829-ben pl. nem volt árvíz, kiszáradtak a tavak, a mocsarak, még a kadarcsok is, tavasszal viszont olyan nagy esőzések voltak, hogy a gulyajárásokon bőséges legelőt találtak a szarvasmarhák"..." 1860-ban pedig, amikor már elzárták a Tiszát, s árvize nem öntötte el a Hortobágy-medencét, az elolvadt hó és a gyakori esőzések olyan gazdag és bőséges legelőt adtak, amilyenekre még a legöregebb pásztorok sem emlékeztek"..."1861. novemberében a Tisza vízállását már csekélynek mondták ... A Duna is oly sekély, hogy a Margitszigetről száraz lábon lehet a mellette lévő kis szigetre átjárni"..."A szárazság 1862-ben fokozódott"..."Az 1863. évi szárazság okozta a múlt század legnagyobb aszályát"..."Természetesen - ahogy ilycnkor lenni szokott - a közvélemény azok ellen fordult, akik legkevésbé tehettek a szárazságról, s az aszályért az ármentesítés szorgalmazóit és megvalósítóit okolták. Pedig a Tisza alacsony vízállása miatt a terület árvédelmi töltések nélkül, a nyitott fokokon sem kapott volna vizet, hiszen a vízgyűjtő területen esett minimális csapadék miatt a folyó a medrét már két éve nem hagyta cl. De a Tiszán kívül a terület déli részét - a Nagy Sárrétet - ekkor a Berettyó vize is táplálta, a medre még a Sárréttől sem volt elterelve! 1863-ban a Berettyó is alig szállított vizet. A szabályozási munkák végrehajtása tehát nem befolyásolta az időjárást 1863-ban sem. Aszályok az ármentesítések és lecsapolások előtt is többször voltak. Erköxy Adolf gazdasági szakíró szerint, aki az 1863-as aszályról részletes ismertetést adott, 1790 és 1863 között, tehát 73 év alatt, az Alföldön 22 ínséges esztendő volt, s ebből a sok eső miatt csak háromszor keletkezett kár, a szárazság viszont 19 évben okozott ínséget. Ennek alapján megállapíthatjuk, hogy az Alföld éghajlata a vizek levezetése előtt éppen olyan kontinentális jellegű, csapadékszegény és aszályokkal sújtott volt, mint napjainkban"..."Az 1860-as száraz éveket a következő évtizedben nedves, csapadékos időszak követte. Mezőtúr, Túrkeve, Kisújszállás, Karcag, Kunmadaras és Püspökladány lakossága ennek hatására egyre sürgetőbben követelte, hogy határaikat a Hortobágy völgyében összegyűlő belvizektől mentesítsék" ... "Viszont természetes, hogy a vízelvezetés csak félmunka, melyet a víz kellő időben való hozzávezetésének feltétlenül követnie kell". A Vízügyi Történeti Füzetek sorozata, amelynek az 1969 és 1975 közötti hét év alatt tíz darabja is megjelenhetett, az ezt követő két évtizedben csupán négy kötettel gyarapodhatott. Ennek okait aligha érdemes részleteznünk. Elismerés illeti a jelen időszak kiadóját, hogy felelevenítette, és, remélhetőleg továbbra is életben tartja a vízügyi műszaki történelemnek ezt az annak idején méltán népszerűvé vált magas színvonalú, és szépen illusztrált kiadványát. Dr. Vágás István
