Hidrológiai Közlöny 1996 (76. évfolyam)
5. szám - Köles Péter: Az útfelületről lefolyó víz nehézfém-tartalma
286 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1996. 76. É VI" . 3. SZ.. víz vastartalma és többnyire a Zn és a Pb koncentrációja is egy nagyságrenddel meghaladja a többi négy vizsgált elem mennyiségét. E fémek mennyisége a legkirívóbb, amire a legtöbb figyelmet kell fordítani. A cink- és az ólomtartalom több esetben meghaladta a felszíni vizekre vonatkozó szabványban meghatározott kívánatos, vagy tűrhető mértéket, míg a többi elem koncentrációja alatta maradt a megengedhető szintnek. Ezek a vizsgálati eredmények és megállapítások egybevágnak Bickmore és Dutton (1984), Xanthopoulos és munkatársai (1992) által tapasztaltakkal is, de némiképpen ellentmondanak Schöller és munkatársai (1991) eredményeinek, akik azt tapasztalták, hogy a vízlefolyások alumínium, ólom és réz tartalma meghaladta a cinkét. Mivel Schöller és munkatársai részben lakott környezetben vizsgálták a lefolyások elemtartalmát, így érthető az eltérésbeli különbség. Borgwardt (1994) kimutatta vizsgálataival, hogy a közlekedésből származó lényegesebb nehézfémek menynyiségei Zn = 0.36-0.62 Pb = 0.163-0.26, Cd = 0.00190.59, Cr = 0.0096-0.0204, Fe = 2.18-11.13, Cu = 0.0970.12, Ni = 0.027-0.05 mg/l értékek között mozogtak. Az általa mért szennyező anyag mennyiségek a felszíni vizekbe bocsátható megengedhető határértékek 2-10 szeresét tették ki Németországban is. Fekete és et al. (1991) felhívják a figyelmet arra, hogy nehézfémek toxikus hatást fejtenek ki mind az alacsonyabb, mint a magasabb rendű élőlényekre specifikus hatásmechanizmusuk miatt. A szervezetbe jutva, koncentrációjuktól függően, vagy akut toxikus hatást váltanak ki, vagy fokozatosan felhalmozódva krónikus hatást eredményeznek. A vizsgált nehézfémek többsége valamennyi mintában megtalálható volt, s ez alól egyedüli kivétel csak a kadmium, amelynek mennyisége néhány alkalommal a kimutathatósági szint alá csökkent. A lefolyások nikkel-, króm-, réz- és kadmiumtartalma, kis mennyiségük ellenére figyelemre méltók, mivel ezek a háttérszennyezésben sokkal kisebb mennyiségben találhatók meg, vagy ki sem mutathatók. A Galga patak vizéből vett minták átlaga (n = 4) szolgált a háttérszennyezés nagyságának megállapítására, melyekből a következő nehézfém mennyiségek voltak kimutathatók: Láthatjuk, hogy a vízfolyás szennyezettsége nem jelentős. Nehézfém-tartalma szinte elhanyagolható, míg az útpálya vízlefolyásából származó terhelés ehhez képest igen nagy. A kisvízfolyásokat érő, ilyen időben kiszámíthatatlan, hatalmas mennyiségű szakaszos szenynyezések azok életközösségeire nyilván rendkívül kedvezőtlen hatást gyakorolnak. Az élő szervezetek nem tudnak felkészülni az ilyen eseti szennyezésekre. A lefolyásminták összetételének változását, esetleges módosulását is vizsgáltuk egy-egy csapadékhullás ideje alatt. Az adatelemzésből azt a rendkívül érdekes megállapítást tehettük, hogy a lefolyásminták nehézfém-tartalma jellemző összetételű az esetek túlnyomó részében. Mintáról-mintára arányosan változott a nehézfémek mennyisége (1-4.ábra). A kialakuló lefolyások első két mintájának elemtartalma volt általában a legnagyobb az esetünkben feldolgozásra került lefolyásokban, de tapasztaltunk már ettől eltérő transzport dinamizmust is. Egyes esetekben az első, másokban a második minta nehézfém-tartalma volt nagyobb. Ennek oka egyenlőre nem ismert előttünk, valószínűleg bizonyos időre volt szükség a letapadt szenynyeződések feloldásához. Az ezt követően vett mintákban a szennyező anyag koncentrációjának hullámzó, egyenetlen csökkenése volt megfigyelhető. A lefolyások kezdetén vett vízminták nehézfém-tartalma lényegesen nagyobb, mintegy 2-3 szorosa, vagy esetleg még ezt is meghaladó nagyságú volt, mint a lefolyás időszakának harmadik harmadában vett mintáké. A lefolyások cinktartalmának alakulására érdemes több figyelmet fordítani, - mivel függetlenül a mintavétel idejétől, minden lefolyásban, különösen a kezdeti lefolyások mintáiban számottevően meghaladta a felszíni vizekben még tűrhető mértéket. Az augusztus 7-i (3. táblázat) lefolyás 2. mintájában a legnagyobb 1,29 mg/l a cinktartalom. Ez több mint két és félszerese a tűrhető mennyiségnek. 158%-kal haladta meg azt. A szabványban megadott kívánatos értékhatárt a lefolyások cinktartalma minden esetben meghaladta. Ezek alapján egyértelmű, hogy az útpályáról lefolyó vizek cinkkel jelentősen szennyezettek, és a befogadó vízminőségét is egyértelműen rontják. A lefolyás minták ólomtartalmára jellemző, hogy az esetek túlnyomó részében a szabványban megadott tűrhető határértéket meghaladta. A táblázatban csillaggal jelzett értékek azok, melyek a tűrhető határértékek alá csökkentek, de azok is meghaladták a kívánatos határértéket. Az ólomnál ugyanúgy, mint a cinknél az augusztus 7-én (3. táblázat) vizsgált lefolyás 2. mintája tartalmazta a legnagyobb - 0,245 mg/l - ólom mennyiséget. A még tűrhető értékkel, vagyis a 0,050 mg/l ólomtartalommal szemben, tehát ebből a mintából 390%-kal több ólmot lehetett kimutatni. A mintákból egyértelműen megállapítható, hogy túlnyomó részük ólomtartalma a szabvány szerint tűrhető szint feletti. A vizsgált egyéb nehézfémek mennyisége a szabványban előírt határértéket nem érte el és így ezek a nehézfémek - Cd, Ni, Fe, Cr, Cu - nem szennyezték jelentősebben a lefolyó vizekkel a környezetet. A minták elemtartalmát összehasonlítottuk a Tisza és a Maros - mint nagy vízhozamú felszíni vízfolyások vízminőségi adataival is. Az említett folyók két szelvényében mért átlagos nehézfémtartalom 1987-ben (Fekete etal., 1991. nyomán). Elemek mg/1 Tisza Mindszent Maros Makó Réz 0,02 0,02 Cink 0,075 0.26 Ólom 0,005 0,005 Kadmium 0,0002 0,0004 Össz. króm 0,02 0,082 Galga Zn Pb Cd Ni Fe Cr Cu Atlag(mg/1) 0.03 0.006 0.0 0.0027 0.587 0.0007 0.002
