Hidrológiai Közlöny 1995 (75. évfolyam)

3. szám - Dobos Irma: „De admirandis Hungariae aquis”

DOBOS I.: „De admirandis Hungáriáé aquis" 189 A kiadvány fedlapjának belső és az első oldalán Chyzer Kornél (1836-1909) 1886-ban nyomtatásban megjelent kétnyelvű (német és magyar) térképét mutatja be, amely nagy részletességgel tájékoztat a történelmi Magyarország gyógyhelyeiről és ásványvizeiről. Bár Bernáth József orvos térképe csak néhány évvel korábban (1879) jelent meg és talán nem is annyira részletes, mint Chyzer Kornélé, de annak alapján, hogy ez volt az első ilyen jellegű feldolgozás, esetleg ez is indíthatta volna a kötetet. Felkért szakember ajánlása helyett a szerző "Lectori salutem" címmel köszönti az olvasót, tájékoztatva a kötet kiadásának indokairól. Kár, hogy mindjárt a 3. sorban hivatkozott "Ásványvizek és gyógyvizek" c. mű kiadási éve (1979) helyett 1977 szerepel. Ez a kötet az utóbbi évtizedek legújabb, tartalmilag és formailag messze kiemelkedő tudománytörténeti műve. A szerző kitűnő érzékkel megtalálta azt a szöveg és az illusztráció közötti egyensúlyt, amely könnyen áttekinthetővé és rendkívül olvasmányossá teszi nemcsak a szakemberek, hanem a nagyközönség részére is. A szöveg áttekinthetőségét megkönnyítette volna annak tagolása. A fényképeket túlnyomóan Szelényi Károly művészi színvonalú munkájának köszönhetjük és kevés kivételtől eltekintve minden tárgy és dokumentum a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum anyagát képezi. A kötet elsődleges célját - a hazai gyógyfürdők ismertetését - olyan szerencsésen oldotta meg a szerző, hogy ezen keresztül az olvasó történelmünk főbb állomásairól is tudomást szerezhet és azt reméli, hogy munkája révén a közös cél érdekében a szak- és üzletemberek egy szövetségbe tömörülnek. Szerinte ehhez mindenképpen szükséges a környezetvédelem, a mikrobiológia, a hidrológia, a geológia, a kémiai analitika és a balneológia képviselőinek komplex egysége 2. Az ásvány- és gyógyvízhasznosítás kibontakozása A könyv tulajdonképpeni mondanivalóját a szerző az egykori aquincumi fürdőváros és környékének bemutatásával kezdi. Utalást találunk a görögöktől átvett fürdőépítési módszerekre a római termáknál, Hippokratész (470-377) vízosztályozására. Galenos (? 131-201) iszapkezelésére. Az alapos kutatás révén a viszonylag kevés adattal és történelmi emlékkel rendelkező magyar középkor minden számításba jöhető - a fürdőzésre vonatkozó - jelenséget megismerhet az olvasó. Anonymus utalásaiból lehet következtetni pogány fejedelmeink és a víz kapcsolatára. Valamivel több írásos és tárgyi emlék maradt fenn a keresztény középkorból, amelyek különösképpen a gyógyvizek gyógyászati hasznosítására vonatkoznak. Leprosorium és kórház működött Budán a felhévízi és alhévízi, valamint az esztergomi gyógyforrásoknál. Újabb adatokat szolgáltatott a gyógyítás módjához a "Margit legenda" azzal, hogy leírta Szent Erzsébet gyógyító munkáját a Gellért-hegy lábánál létesült leprosoriumban. A XV. és a XVI. században számos festőt megihletett és sok oltárképen gyakran ábrázolták őt, amint társnőivel betegeket fürdetett. A nyilvános városi fürdők a XIV. századtól kezdtek elterjedni, de már IV. Béla is az új fürdőket adómentességgel támogatta. Az első ilyen fürdőt 1351-ben Pozsonyban létesítették és ezt Besztercebánya, Selmecbánya, Nagyvárad, Felső- és Nagybánya furdőháza követte. Ugyancsak e században alakította ki Nagy Lajos a gőzfürdőt a visegrádi királyi palotában. Sok érdekes adattal gazdagította Bertrandon de la Brocquiére útleírásával (1432), majd Wernher György sárosi várkaoitány 1549-ben megjelent "De admirandis Hungáriáé aquis" c. munkájával, amely a hazai fürdőket és gyógyvizeiket először foglalta össze. A török hódoltság előtti állapotokról és a fürdőkről is Oláh Miklós kalocsai érsek Hungária c. munkájában (1536) számol be. Nemcsak a legjelentősebb fürdők építéséről, a vízellátó berendezésekről, a fürdőzési szokásokról, a fürdőélet alakulásáról, hanem a legfontosabb szakirodalmi művekről is beszámol a szerző. Éppen ezekből tudjuk, hogy már a XVI. század első felétől fürdős céhek működtek az országban hol önállóan, hol a sebészekkel vagy a borbélyokkal közösen. A XVI. századi török hódoltság igen nagy hatással volt a hazai fürdőszokásokra. Sok új nyilvános fürdőt építettek a törökök nem csak Budán, hanem vidéken is (Szeged, Esztergom, Székesfehérvár, Lippa, Vác, Szolnok. Eger, Törökszentmiklós, Békés, Pécs, Gyula). Ebből az időből való Evlia Cselebi (1611-1679) török utazó könyve és Edward Brown angol orvos a hazai fürdőkről hasznos ismereteket nyújtó beszámolója. A keleti fürdőszokásokra Vámbéry Ármin (1832-1913) XIX. századi utazásain szerzett benyomásaiból lehet következtetni, amelyek jól kiegészítették a korábbi szerzők megfigyeléseit. A vidéki török fürdők közül néhányat és a budaiakat Georgius Hufnagel rézmetszetei és az utóbbiakat még Luigi Ferdinando Marsigli rajzai is megörökítették. Kiderült, hogy a fürdők két fő típusát lehetett akkor megkülönböztetni, éspedig a hideg-meleg vizes ilidzsét és a gőzfürdőt, a hamamt. Az azonos szerkezetű köz- és magánfürdők kizárólag méreteikben különböztek. A XVII. században fejlődésnek indult felvidéki és erdélyi gyógyvízzel és ásványvízzel rendelkező helységek rövid időn belül jó nevű fürdőhelyekké alakultak és 5-6 fürdőházzal is rendelkeztek. A fürdőszezon a jelenlegi idény jellegű fürdőkhöz hasonlóan májusban indult, ezért is hívták májusi kúrának, amelyre számos utalást találunk az egykori naptárakban. Jó tanácsaik nemcsak a fürdőzésre, hanem az ivókúrával kapcsolatos tudnivalókra is kitérnek. Az ásványvizek megismerésében jelentős előrehaladást jelentett a vízelemzések megindulása, amely ugyancsak a XVII. század végének és a XVIII. század elejének eredménye. Elsőként Kolozsvári Jordán Tamás (15391585) kísérelte meg a tudományos alapokon az elemzést, majd Moller Ottó Károly (1670-1747), II. Rákóczi Ferenc udvari és tábori orvosa számos vízelemzést végzett a felvidéki forrásokon, s nagy részét Bél Mátyás is beépítette országismertető munkájába. A fürdőközönség tájékoztatására Balfról Scholtz Jeremiás állította össze az első magyar nyelvű fürdőismertetőt (1631). A hévízelemzések nagy száma elvezetett a hévizek osztályozásához, s azt a német Fridrich Hoffmann (1660-1744) végezte el, amely alapjaiban ma is helyt-