Hidrológiai Közlöny 1995 (75. évfolyam)

2. szám - Nekrológ

NEKROLÓG 125 Nekrológ Dr. Petrasovits Imre (1925-1995) Dr. Petrasovits Imre professzor 1925. november 12én született Törökszentmiklóson. Középiskolai tanulmányait Szolnokon, a Verseghy Ferenc Gimnáziumban végezte. 1943-ban, az érettségi után a Kolozsvári Egyetemen kezdett jogi tanulmányokat, amelyeket a Debreceni Tudományegyetemen fejezett be és szerzett jog- és államtudományi diplomát 1947-ben, majd - párhuzamos képzés eredményeként - a Debreceni Agrártudományi Egyetemen mezőgazdaságtudományi oklevelet 1948ban. 1948-54 között vetőmagtermeltető instruktor és szövetkezeti oktató, előadó a Földművelésügyi Minisztériumban, majd a Mezőgazdasági Vízépítési Tervező Iroda igazgatója. 1954-57 között aspiráns Szarvason az Öntözési és Rizstermesztési Kutatóintézetben, majd ugyanott tudományos kutató és igazgatóhelyettes. A mezőgazdasági tudomány kandidátusa fokozatot 1957-ben, Adatok a rizs árasztóviz optimális magasságának megállapításához c. disszertációjának megvédésével szerezte meg. 1960-62-ben a Fölművelésügyi Minisztérium Öntözési Igazgatóságának vezetőjeként működött közre a hazai öntözések elterjesztésében, fejlesztésében. 1962 márciusa óta előbb docens, majd 1967-től egyetemi tanár a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen. A Mezőgazdaságtudományi Karnak két ízben volt dékánja, majd az Egyetem tudományos rektorhelyettese. 1987-90 között pedig rektora. 1974-ben megszervezte és 1988-ig vezette a Vízgazdálkodási és Meliorációs Tanszéket. Kezdeményezésére és vezetésével indult meg a hazai öntözési és vízgazdálkodási szakmérnökképzés, elsőként a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen. Szakvezetése alatt több mint 300 szakmérnök végzett, akik a kutatási eredmények alkalmazásának és terjesztésének letéteményesei. Működése során 8 aspiránsnak volt tudományos vezetője, konzulense. Rektorsága idején Gödöllőn megszervezte a Víz a művészetekben c. kiállítást (1989) és a Víz és Élet c. rendezvényt (1990) a Zeneművészeti Főiskolával, valamint a Képző- és Iparművészeti Főiskolákkal közösen. 1992 óta betöltötte az Egyetemen működő Igazságügyi Mezőgazdasági Szakértő Bizottság elnöki tisztségét is. A mezőgazdasági tudomány doktora fokozatot 1970ben nyerte el Öntözött növényállományok vízigénye című akadémiai doktori értekezésével. Ebben fejtette ki és bizonyította azt a nemzetközileg is új megállapítását, miszerint a gyakorlatban nem az egyes növényegyedek vízigénye a fontos, hanem az egy-egy területen, táblán lévő növényállományé. Definíciója szerint a növényállományok vízigényének statikus oldala állapot, ami a növényzetnek a talaj és a levegő víztartalmával szemben megmutatkozó igényét fejezi ki, míg a dinamikus oldala folyamat, amely az állapot fenntartását lehetővé tevő evapotranszspirációval, vagyis a páraalakban leadott vízmennyiséggel fejezhető ki. Elvileg is új az a megállapítása, hogy a vízigény nem optimális, hanem viszonylagos érték: olyan mennyiségi és minőségi állapot és folyamat, ami ahhoz szükséges, hogy ne a víz legyen a növényzet számára a környezeti korlátozó tényező. Tíz szántóföldi kultúrával végzett kísérletei és vizsgálatai során olyan mérési és számítási módszereket dolgozott ki, amelyeket változatlanul vagy módosítva széles körben átvettek, pl. a növényállomány páraleadásának róla elnevezett számítási képletét. Az álatala kezdeményezett és kibontakoztatott hazai kutatási irányzat és eredményei nemzetközi elfogadásának jele, hogy 1975-8l-ig a Nemzetközi Öntözési és Vízrendezési Szövetség (ICID) Evapotranszspirációs és Vízigény Munkabizottságának választott elnöke volt. Ebben a minőségében 1977-ben - rendezésével és irányításával - szervezték meg Budapesten az MTA keretében az első nemzetközi evapotraszspirációs és vízigény kerekasztal konferenciát, nagy külföldi részvétellel és sikerrel. A kezdeményezés időtállóságát jelzi sok egyéb mellett az, hogy a második ilyen konferenciára 1984 szeptemberében Párizsban, az UNESCO közreműködésével került sor, ahol a Tudományos Bizottság tagja és a plenáris ülés egyik előadója volt. A vízigény-vízfogyasztás és az agroökológiai potenciál több elemének szintéziseként alkotta meg egy terület (biotóp) vízigénykielégítő-képességét integrált mutatóval kifejező és számszerűsítő agrohidropotenciál (AHP) fogalmát, számítási módszerét, és tett javaslatot gyakorlati alkalmazására. Vezetése alatt fejlesztették tovább az egy terület agroökológiai potenciálja számításának új elvi-fogalmi rendszerét és módszerét. Erre épült többi közt az elveiben és módszerében új, az OVH és a MÉM megbízásából 1984-85-ben végzett kutatómunka eredményeként Az öntözés távlati fejlesztését megalapozó prognózis. Az általa megalapozott és irányított agroökológiai és agrohidrológiai kutatások elméleti és módszertani eredményeit - mint a föld- és vízhasználati tervezés alapjait a Gödöllői és a Massachusetts-i (USA) egyetemek által váltakozva szervezett szimpóziumokon (1983, 1984. 1985) jelentős nemzetközi érdeklődéssel mutatták be. Tanszékvezetőként résztvett a mezőgazdasági vízgazdálkodási kutatások terén az ország egyik legjelentősebb kollektívája tudományos munkájának szervezésében és irányításában. Új a biomelioráció általa adott elméleti meghatározása és gyakorlati alkalmazhatóságának kimutatása. Intenzív tudományszervezési tevékenységét mutatja a kezdeményezésére és irányításával szervezett szarvasi (1983), budapesti meliorációs (1985) és budapesti mikroöntözési (1986) nemzetközi konferenciák, valamint a budapesti ICID európai regionális konferencia (1992) sikere, szakmai eredményessége. Jelentős közéleti aktivitást fejtett ki az MTA, a MÉM és az OMFB több bizottságában, így egyebek mellett 1985-90 között az MTA Agrár-