Hidrológiai Közlöny 1994 (74. évfolyam)

3. szám - Szentgyörgyi Zsuzsa: Beszélgetés Mosonyi Emil akadémikussal

129 Beszélgetés Mosonyi Emil akadémikussal Szentgyörgyi Zsuzsa 1124 Budapest, Thomán I. u. 14. Kivonat: Kulcsszavak: Az interjú készítője a Magyar Tudomány 1994. évi I. számában "... mi is a nagymarosi vízerőmű igaz története?" címmel közölte beszélgetését Mosonyi Emil akadémikussal, a Magyar Hidrológiai Társaság egykori elnökével és mai tiszteleti tagjával. A beszélgetés rövidített változata a Népszabadsági 994. január 7-i számában országos érdeklődést keltett. Közölte később a győri Kisalföld c. napilap is. Szakmánk közvéleményének pontos tájékoztatására a Hidrológiai Közlönyben az alábbiakban szintén közöljük a beszélgetés szövegét, azzal a rövidítéssel, hogy Mosonyi Emil életörténetének, szakmai működésének, működése világvisszhangjának az eredeti beszélgetés szövegében szereplő részleteit mellőzzük, hiszen folyóiratunk olvasói azokat eddigi közleményeinkből és személyes kapcsolataikból már megismerhették. Köszönettel tartozunk Szentgyörgyi Zsuzsa dr. oki. villamosmérnöknek, az interjú elkészítőjének, hogy a magyar közvélemény figyelmét ismét felhívta a vízlépcsőrendszer megoldatlan kérdéseire, s hogy hozzájárult az interjú szövegének a Hidrológiai Közlönyben történő megjelenéséhez. Bős-Nagymaros vízlépcsőrendszer, vízerőművek, vízgazdálkodás. Eljutottunk tehát egy nagyon kényes és az egész magyar közvéleményt évtizedek óta lázas állapotban tartó kérdéshez, a Dunai Vízlépcsőhöz. Ebben az ügyben egyesek, különösen az utóbbi időben Mosonyi Emilt valamiféle „főbűnösnek" tartják. A nyár végén megjelent Önnek (Dr. Mistétli Endrével közösen) egy rövid írása a Népszabadságban, amiben azt állítják, hogy voltaképpen az egész vízlépcső-ügy a mai politika trójai falova volt. Mit jelent ez a kifejezés? A kérdésre vonatkozóan azt kell mondanom: a dunai vízerőhasznosítás kérdésében teljes népbutítási propaganda indult meg Magyarországon. Nem tudom másnak nevezni, mint szervezett népbutításnak, amelyet tájékozatlan, tudatlan, sőt, mondhatnám rosszakaratú személyek indítottak meg. A problémát válasszuk egyelőre két részre: a nagymarosi és a gabcsikovói üzemvízcsatornás erőmű kérdésére. A nagymarosi erőművel kapcsolatban meglepett, amikor nemrégiben legmagasabb helyről is olyan nyilatkozat jelent meg, hogy külföldi szakértők véleménye alapján kellett megszakítani a szerződést Csehszlovákiával, és megszüntetni a szerződést az osztrák Donaukraftwerke részvénytársasággal, akik már elkezdték a nagymarosi erőművet építeni. Mármost, kik voltak ezek a nemzetközi szakértők? Megjelent például egy nagyon hangos férfiú Amerikából, aki lehet, hogy a maga szakmájában kiváló, nem vonhatom kétségbe. Itthon professzornak adták ki őt vagy adta ki ő magát, bár Amerikából hivatalosan szerzett értesülések szerint sosem volt professzor, hanem időnként meghívott előadó a chemical processing területén, ami a vízgazdálkodástól olyan messze van, mint az én szakmám a csillagászattól. Utána egy neves európai politikus nyilatkozott egy újságnak, hogy körülnézett a tájon és a nagymarosi művet egy sztálinista tervnek minősítette... Egy harmadik személyt a sajtó úgy vonultatott fel mint szakértőt, egyetemi professzort, a Karlsruhei Vízépítési Intézet igazgatóját, s mint az én utódomat. Ezekből csak az illető neve igaz, ő ugyan mérnök, de nem szakértő sem a folyószabályozás, sem a folyami hidrológia, sem a talajvíz-háztartás kérdéseiben, nem professzor, nem vezetője az említett intézetnek, s így nyilván nem is utódom. Remélem, a kedves olvasó elhiszi, hogy tudom ki az utódom. Hogy mi is a nagymarosi vízerőmű igaz története? Röviden elmondom. Említettem már, hogy 1942-ben, mint fiatal mérnököt kineveztek az Országos Vízerőügyi Hivatal főnökévé. Közben belekerültünk a háború sodrába. A háború utolsó éveiben, még jóval a háború vége előtt Budapestet bombatámadások érték és én, családomat menteni akarván, Visegrádon egy parasztházban szobát béreltem, ahol az első feleségemet és két kis gyermekemet elhelyeztem. Hétközben Budapesten dolgoztam, a hét végén hajóval mentem föl Visegrádig. Akkortájt sokat sétáltam a visegrádi Duna-parton. A Duna hidrológiáját és a Visegrád környéki geológiát jól ismertem, mert én geológiából később mint melléktárgyból is doktoráltam. 1942-ben kijelöltem, hogy a Dunán ezen a helyen kellene egy vízerőművet építeni. Éspedig azon adatok alapján, amelyeket én az akkori amerikai irodalomból vettem. Megemlítettem Lampl Hugónak, aki a magyar vízügyeknek kiváló nesztora volt, hogy én egy dunai vízerőművet javasolok, amire még senki azelőtt ezen a helyen nem gondolt. (Jóllehet, a mosoni Duna-ág vízerőhasznosításával már Verebély professzor foglalkozott korábban.) Nagymarosnál szándékoztam egy olyan folyami vízerőművet építeni, amilyet már külföldön sok helyen építettek, főleg Amerikában és Svájcban. Most jön a legérdekesebb része a történetnek: minthogy akkor Erdélynek és Kárpátaljának egy része átmenetileg ismét hozzánk tartozott, Kállay Miklós (aki korábban az Országos Öntözésügyi Hivatal elnöke és 1942 márciusától miniszterelnök volt) azt kívánta: ne a Dunára koncentráljak, hanem a hegyvidéki kérdésekkel foglalkozzam. Ezért a Talabor, Nagyág és a Visóvölgy vízerőhasznosítási és víztározási lehetőségeit, valamint Észak-Erdély vízerő kérdéseit tanulmányoztam. Mikor azután a háború a tetőfokára hágott, már az amerikai példákra sem lehetett hivatkozni. Ez sajnos így volt nálunk: a háború végén a Gestapo miatt, a > áború után pedig a sztálinisták miatt nem volt szabad