Hidrológiai Közlöny 1993 (73. évfolyam)
1. szám - Major Pál: A Nagy-Alföld talajvízháztartása
40 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1993. 73. ÉVF., 1. SZÁM A Nagy-Alföld talajvízháztartása Major Pál Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Központ 1453 Budapest, Pf. 27. Kivonat: A tanulmány számértékekkel kísért vízháztartási összefüggést értelmez általánosságban a Nagy-Alföldre, amely bevételi oldalán a talajvízhez történő szivárgást, a rétegvizek feláramlását tartalmazza, kiadási oldalán pedig a talajvízből való elpárolgást, a talajvíztározódást és a rétegvízbe történő leszivárgást. A süllyedő talajvíz erdőfejlődést veszélyeztető hatása és az erdők párologtatás által okozott talajvízszintsüllyesztő hatása egyaránt fennáll. A vizsgálatok és becslések szerint egy erdei fa maximálisan 6-7 m 3 víz elpárologtatására képes. Kulcsszavak: Erdő, vízgazdálkodás Minden vízháztartási egyenlet felírásakor el kell döntenünk, hogy a vízháztartási egyenletünk paraméterei milyen időközre és milyen kubatúrára vonatkozzanak. A tényleges, a vízháztartás minden paraméterére vonatkozó mérési adataink nincsenek, így tulajdonképpen csak egy átlagos év vízháztartási értékeit próbálhatjuk meghatározni. Az átlagos év ugyan több év átlagos adatait tartalmazza, de nem reprezentatív, nem az átlagos viszonyokat tükrözi, így az utóbbi időszakban rendelkezésünkre álló és összegyűjtött vízháztartási adatok alapján kíséreltük meg 1981-ben becsülni 1 év vízháztartási paramétereit. Ezeknek becslésére jó szolgálatot tett számunkra az a körülmény, hogy 1975 óta kidolgozott kútcsoportos észlelés 13 állomása megépült, adatokat szolgáltatott, és így ha különböző időpontokban is, de a különböző körülményekhez tartozó vízháztartási paraméterek számíthatók, és így az adatok nagyságrendjéről helyes elképzelésünk alakulhatott ki. A talajvíz háztartási egyenletét az alábbiak szerint írhatjuk fel: B + L u + M.. = P + U + M+AV H H E E A fenti egyenletben: B a tényleges, tehát a talajvízbe lejutó beszivárgás, L h a vízháztartási egyenlet számára körülhatárolt területre oldalirányból érkező szivárgás, M h a vizsgálttérfogatba alulról, az alatta lévő rétegvízből érkező feláramlás, P a talajvízből történő párolgás, L f a vizsgált területről történő vízszintes irányú elfolyás, M e a talajvízből a rétegvízbe történő leszivárgás, ±AV a vizsgált 1 év alatt történő talajvíztározódás. A Nagy-Alföldön a vízháztartás területegységeinek határait az 1. ábrán láthatjuk. A területek kijelölésekor a legdöntőbb szempont a rendelkezésünkre álló, a talajvízháztartásra vonatkozó ismeretanyag területi eloszlása volt. A tényleges beszivárgás nyilvánvalóan függvénye a fedőréteg áteresztőképességének, ennek megfelelően választottuk külön homokos, jó áteresztőképességű fedőrétegeink területét; így választódik el térképünkön pl. a 18. és 19. sz. terület, mert a 18. sz. Nagykőrös környéki terület fedőrétege jó áteresztőképességű homok, míg a 19.sz. kiskunfélegyházi fedőréteg már kötöttebb. De hasonló meggondolások alapján határoltuk el aNyírség területét is. A talaj- és rétegadottságokról viszonylag jó adatokkal rendelkeztünk a folyók hordalékkúpjainak területén, így a Duna negyedkori árterületén, a Sajó hordalékkúpján, a Tisza-Szamos-Kraszna és Bodrog területén, valamint a Körös-Maros hordalékkúpon. De ilyen meggondolások vezettek bennünket akkor is, amikor nyomásalatti területeinket is külön vízháztartási egységnek jelöltük ki. A horizontális áramlások figyelembevételéhez különválasztottuk, határnak kellett vennünk vízfolyásaink vonalát, valamint egyes esetekben a felszín alatti talajvízgyűjtő terület határát is. Ez utóbbi esetre példát hozva, nyilván el kellett választanunk a Nyírség területén, a 36. és 37. sz. területeket, hiszen hidroizohipszás térképeink tanúsága szerint a 36. sz. területről a talajvízáramlás északi, északkeleti irányba, míg a 37. sz. területről nyugat, délnyugat, déli irányba történt. Ugyanígy el kellett határolnunk a Duna-Tisza közén a Duna, ill. a Tisza felé irányuló talajvízáramlás területeit is. A rétegvizekkel való kapcsolat pozitív, vagy negatív jellege miatt külön terület-elhatárolást nem végeztünk. Ezt minden részterületnél önállóan mérlegeltük. A számítások során a talajvíztározódás értékét azzal a meggondolással számítottuk, hogy rendelkezésünkre állt a talajvízállás-emelkedés térképe, amely az 1956-60. és az 1966-75. évek átlagai közötti eltéréseket ábrázolta. Szükséges lett volna, de nem volt módunk a vízháztartási területegységek kijelölésekor a vegetációs hatásokat is figyelembe venni. A talajvízből történő párolgás meghatározásának érdekében külön terület-elhatárolást csak két esetben végeztünk: külön kellett választanunk a nyomásalatti talajvízzel rendelkező területeket, amit más szempontból is meg kellett tennünk, másrészt különválasztottuk a Duna-parti sávját, ahol az átlagszinthez tartozó mélyebb terepalatti talajvízszint számításaink szerint csökkent párolgást jelent. A beszivárgás és a párolgás számítása során felhasználtuk azokat a módszereinket, amelyeket a kútcsoportos adatok értékelésére dolgoztunk ki. Több esetben, az így meghatározott értékeket analógia alapján átvittük más részterületre. Az oldalirányú áramlásokat a kiválasztott területhatárok mentén a geológiai szelvények ismeretében számítottuk, esésértékként az átlagos talajvízállás rétegvonalaiból megállapítható számadatot használtuk fel. A mélységből történő feláramlást, vagy az oda történő leszivárgást a meghatározható nyomásgradiens segítségével számítottuk, némileg önkényesen becsülve meg, ill.