Hidrológiai Közlöny 1993 (73. évfolyam)

1. szám - Madas András: Alföldi kérdések az erdészeti politikában

28 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1993. 73. ÉVF., 1. SZÁM Alföldi kérdések az erdészeti politikában Madas András 1025 Budapest, Nagybányai u. 76. Kivonat: Történelmi szükségszerűségek irányították hazánkban az erdészet, a mezőgazdaság és a vízügyek: a vízi létesítmények fejlesztését. Nem mondható azonban, hogy minden ágazat azonosan és egyenlő mértékben fejlődött volna azegyes korszakokban. A legutóbbi időkben pl. folyamatos erdőtelepítések voltak, ugyanakkora közműves vízellátás, az öntözési programok folytán a talajvízviszonyok alakulása nem volt összhangban az erdősítés kívánalmaival. Világos, hogy egyes ágazati törekvések egyoldalúsága több kárral járt. mint haszonnal. Elengedhetetlen tehát, hogy a vízgazdálkodás és az erdészet a jövőben összehangolja munkáját, együttműködve a mezőgazdasággal. Kulcsszavak: Erdő, vízgazdálkodás Az előttük álló, még belátható, időszakra egy világméretű erdészeti politika egyik legfontosabb rendező elvét a VII. Erdészeti Világkongresszus fogalmazta meg, amely szerint az erdők sokféle szerepe három alapfunkcióba sorolható. Ezek: - a termelés, - a környezetvédelem. - az egészségügyi, üdülési, szociális alapfunkció. Ennek a meghatározásnak azért volt jelentősége, mert az elmúlt évszázad során az erdőktől majdnem kizárólag a fatermelés növelését, a fában jelentkező szükségletek kielégítését vártuk; ennek egyik következménye az erdők pusztulása, különösen a trópusi vidékeken. A hármas alapfunkció meghirdetése nem véletlenül esik egybe az 1972-ben Stockholmban tartott Környezetvédelmi Világkongresszussal; akkor már világméretekben jelentkezett a felismerés a természeti környezet pusztulásáról és megóvása szükségességéről. Ha visszatekintünk a múltba, akkor azt láthatjuk, hogy az erdők hármas funkciója nem most, a XX. század végén jelentkezik először; atörténelem során mindhárom feladat váltakozva jelentkezett a társadalmi, gazdasági, katonai és egyéb igények szerint. A Római Birodalom korszakában a Dunántúl és Erdély civilizált környezetet jelentett lakói számára, míg az Alföld gyakorlatilag lakatlan volt, illetve vándorló, pásztorkodó lovas népek vertek hosszabb-rövidebb ideig tanyát. Ma is vita folyik azon, hogy több volt-e az erdő abban az időben vagy kevesebb, mint most, azaz klimatikus, talajtani, vízföldrajzi okok miatt erdőtlen az Alföld, vagy ember tette azzá? Számos érv szól amellett, hogy ebben a korban, de az Árpádok korában is, a mainál több erdő volt a Tiszántúlon és talán annyi, vagy valamivel több a Duna-Tisza közén. A Tiszán túl ekkor a szabályozatlan Tisza évente többször megáztatott árterülete volt. A szikesedés távolról sem volt olyan méretű, mint napjainkban. A lakosság csekély volt, így jogosan tételezhetjük fel, hogy a nedvességet kívánó és azt jól elviselő fafajok, mint a tölgy, lényegesen nagyobb területet foglaltak el, mint napjainkban. Az Alföldön a gazdálkodás már valószínűleg nyomaiban megvolt, ami a kiömlő víz kisebb földhányásokkal való visszatartását jelentette a kedvező területeken, illetve kiengedését szükség szerint, így a szükséges nedvesség a tenyészidő alatt rendelkezésre állott. A Duna-Tisza közén levő homokbuckákat ligetes, cserjés erdőfoltok borították hazai nyárakkal, a mai Duna árterülete is gazdagabb lehetett erdőkben. Közel kétezer évre visszatekintve az ember tudatos beavatkozását, az erdő és ember kapcsolatát vizsgálva, két tényezőt indokolt kimelni. - Hazánk Európa közepén fekszik, természetes útvonala a kelet-nyugat, észak-dél irányú népmozgásoknak, kereskedelmi, hadi és egyéb folyamatoknak, mozgásoknak, amelyekhez szabad tér kellett; - a Kárpát-medence már két évezreddel ezelőtt fontos ércbányászati régió volt, mely alapvetően fontos szerepet játszott a középkor végéig Európa arany, ezüst, réz ellátásában. A bányászat pedig sok fát igényelt és az erdők fogyatkozása tette szükségessé az erdőgazdálkodás szabályozását. Egyidejűleg a Kárpátok koszorúja meghatározott stabilitást is biztosított a térségben államot alkotó népeknek, így mindenekelőtt a magyarságnak az utolsó évezredben, így egyes ágazatokban, mint a bányászat, erdészet már nagyon korán és folyamatosan alakultak ki a gazdálkodás alapelvei, gyakorlata. A Római Birodalom bukásától ahonfoglalásig a népvándorlás hullámai érték el a Kárpát-medencét (hunok), de csak az avarok tudtak - 250 éven át - birodalmat létrehozni és fenntartani. Az avarok ismerték azonban mar a földművelest és nyilván alkalmazták a „fok"vízgazdálkodást az Alföldön, bár a nyugatiak a Duna-Tisza közét és a Tiszántúlt „avar puszták"-nak hívták. A honfoglalással kezdődött meg lényegében a térség állapotának fokozatos megváltozása. A lakosság lélekszáma megnőtt, letelepedett, szerves kapcsolat alakult ki az ország belseje és Erdély között és a magyarok sikeresen vették át a fejlettebb szántóföldi termesztést, továbbfejlesztették az Alföldön a fokgazdálkodást, rendszeressé tették a bányászatot és a gazdálkodás egyéb ágait. Mindez több irányban hatott. Egyrészt a nagyobb lélekszám növelte az állatállományt, ehhez legelők kellettek, másrészt a települések, közlekedési vonalak szintén helyet igényeltek, így érthető, hogy az alföldi erdők területe csökkenni kezdett. Egyébként ennek az évezredes folyamatnak kitűnő, részletes leírását találhatja meg az érdeklődő Kaán Károly. „Alföldi kérdések" című munkájában. A XV. század körül hatalmas fejlődésnek indul a Tiszántúl állattenyésztése, ami újabb erdőírtást okozott. Meg kellett növelni a réteket, legelőket, ahatalm as marhahajtó utak is jelentős területeketvettek igénybe és a lakosság települései is több helyet igényeltek. Magyarország akkori gazdasága a nemesfémek és a réz mellett a hatalmas marhaexportjában is rejlett. A török hódoltság alattés a háborúk során ez a vidék majdnem teljesen kipusztult. A lakosságot elhurcolták, elköltözött, a hadműveletek során az erdőket kiirtották. A Duna-Tisza közének homokbuckái, az Aldunamentén a Deliblát homokfúvásai a növénytakaró lepusztulásával mozgásba indultak; a Tiszántúl ártéri erdei még inkább megmaradtak és a békés időszak eljöttével még részben regenerálódhattak is. Az erdőterület tendenciózus csökkenése azonban változatos folyamai volt. Minden valószínűség szerint, amikor az ember elhagyta a területet a természet igyekezett azt visszahódítani. Az Alföldön tehát az erdőterület változása nyomon követte az ember jelenlétét A török kiűzése utáni