Hidrológiai Közlöny 1992 (72. évfolyam)

1. szám - Dóka Klára: Adalékok a baranyai vízimalmok történetéhez

DÖKA K.: A baranyai vízimalmok története 47 Fekete-víz, Lánka) vizét. Köztük legfontosabb a Fekete-víz volt, melynek csatornarendszere elvitte az Almás-patak, Pécsi-víz, Bükkösdi-patak vizét. Az öt ágból eredő Karasica alsó szakaszát már az 1800-as évek elején szabályozták, majd 1900 —1905 közt a csatornát Villányig kibővítették. A mellékvizek közül 1908—1914 közt került sor a Vasas—Belvárdi-vízfolyásra, míg a Villány—Pogányi-víz szabályozását csak 1936—1942 között tudták megoldani. A vízrendezés két szempontból is hatással volt a malmok létesítésére: a szabályozott meder jó lefolyást, egyenletesebb vízellátást biztosított, de a molnárok duzzasztóikkal nem veszélyeztethették a vízimunkálatok eredményeit. Mint a technikatörténeti irodalomból ismert, a vízimalmok hajó- és pataki malmokra oszthatók. A témánk szempontjából fontos pataki malmok legegyszerűbb formáinál, az ún. kanalas malmoknál a vízikerék és a tengely együtt forgott, így nem volt szükség az erőátvitelre. A malmok nagyobb része azonban áttételes malom volt, ahol vízikerék függőleges síkban forgott, a hozzá tartozó gerendely és fogaskerék biztosította az erőátvitelt. A vízikerekek alulcsapó vagy felülcsapó x'endszerűek lehettek. A felülcsapó kerekeknél a víz súlyával hozott létre forgómozgást, az alulcsapóknál pedig lökésével szolgáltatta az energiát. 1885-ben Baranya megyében 615 kis vízimalmot és egy nagyobbat írtak össze a statisztikusok. A nagyságrendi különbséget nem a kapacitás, hanem az előállított lisztfajták száma szerint határozták meg. A 615 kis vízimalom napi őrlőképessége 1498 q volt, folyamatos üzemelésre átlag 270 napon keresztül lehetett számítani. Az éves őrlőképesség így 404 460 q, amiből azonban csak 193 898 q-t használtak fel. A kis vízimalmok döntő többségének, 581-nek teljesítménye nem haladta meg az 5 q-t, és csupán három volt képes napi 10 q-nál többet őrölni. Érdemes megjegyezni, hogy a kis kapacitás ellenére a megyében megtermelt gabona feldolgozása 1885-ben még zömmel a kis vízimalmok feladata volt. Mellettük hét nagyobb és 17 kisebb gőzmalom üzemelt, melyek — teljes kapacitással — összesen 113 705 q-t tudtak őrölni. Kilenc év múlva, 1894-ben Baranya megyében már 42 gőzmalom működött, a kis vízimalmok száma 624-re emelkedett, mellettük tíz olyan malom volt, melynek hajtásához gőzt és vizet is használtak. A gőzmalmok összes napi kapacitása 2977 q volt, míg a vízimalmoké 3539 q-ra emelkedett. Evi 270 munkanapot számítva a vízimalmok kapacitása a learatott következő évi teljes búzamennyiség feldolgozására lett volna elegendő. Már csak 387 olyan vízimalom volt, melynek napi kapacitása nem érte el az 5 q-t, és 83 napi 10 q-nál többet tudott volna őrölni. 1885-től, a vízjogi törvény kiadásától megváltoztak a malmok létesítésének feltételei. Észerint igazolás céljából valamennyi vízhasználatot be kellett jelenteni, és a további működéshez, vagy új vízhasználathoz az alispán adott vízjogi engedélyt. Az eljáráshoz a tulajdonosnak el kellett készítettnie az építmény tervét, műszaki leírását. A törvényhatóságnak a pataki malmoknál a kultúrmérnöki hivatal adott véleményt. Engedélyezéskor e hivatal állapította meg a duzzasztási magasságot, a csatornák méreteit. Az engedélyezési eljárás nem terjedt ki az épületre és berendezésre, csak a vízépítési vonatkzoásokra. Mivel a vízjogi törvény kiadásakor nyilvánvaló volt, hogy az engedélyezési eljárások el fognakhúzódni, ezért a vármegyék elég rugalmasak voltak a kérdésben, és a malmok jórésze egyszerű bejelentés után működhetett. Baranyában az alispán 1887-ben adott utasítást a végrehajtásra, 1891-ben történtek az első igazolások, sőt ebben az évben már két vízjogi engedélyről is tudunk. A malomtulajdonosok jórésze azonban csak 1895ben tett hivatalos bejelentést működő malmáról. Az adatokból megállapítható, hogy 1895 végéig kb. 450 vízimalmot igazoltak, melyek 1/3 része 1920-ig szabályos vízjogi engedélyt is váltott. A legtöbb lehetőséget a Karasica és mellékvizei adták. A patak mellett Lapáncsa, Darázs, Magyarboly, Máriakémánd, Csonkamindszent, Dárda, Szederkény, Villány határában működtek malmok. A Felső-Karasica mellett — Szellő, Kátoly, Kékesd, Fazekasboda, Lovászhetény térségében szinte egymáshoz kapcsolódtak a malomcsatornák, sőt említhetjük a vízgyűjtőben Pécsváradot és környékét, és a Karasica legfontosabb mellékvizén, a Villány -Pogányi-vízfolyáson épült malmokat is (Szőkéd, Vokány, Pogány stb.). A Dráva vízgyűjtőjéhez tartozó Fekete-vizen nem igazoltak malmot, mivel az, mint említettük, szabályozott medrével belvízcsatornaként szolgált. A bővizű Pécsi-vizén — hasonló okból — csak Kisasszonyfán és Magyartelken volt malom, egy sor épült viszont az Okor-, Bükkösdi-, Egerszegi -patakok vizére (Bükkösd, Megyefa, Zók, Bogáta, Hetvehely). Csak kisebb méretű malmokat hajtottak a Kapós mellékvizei, melyek közül az Orfűiés Baranya-patak volt a legfontosabb (Husztót, Sásd, Mágocs, Godisa), azonban sok malom működött a Csele-patakon, a Véménd—Bári-vízfolyáson és ezek mellékvizein (Hímesháza, Palotabozsok, Vémánd, Bár, Szebény stb.). Az 1894-es malomstatisztika szerint az ekkor még működő legrégebbi vízimalmok a 16. században épültek (összesen: 9), húsz származott a 17. századból, összesen 195 a 18. századból, 1801— 1850 között épült 187, a 19. század második felében pedig még 81. A malmok tulajdonviszonyait a múlt század végéig a feudális jogrendszer határozta meg. A malomtartás kisebb királyi haszonvételnek számított, így a pataki malmok is a földesurak tulajdonában voltak, akik azokat községeknek, egyes molnároknak bérbeadták. Az 1890-es években azonban amikor a vízjogi törvény végrehajtása érdemben megkezdődött, a malmok már szabad adásvétel tárgyát képezték. A századfordulón a baranyai malmoknál vízépítési szempontból többféle megoldást alkalmaztak. A legkisebb kapacitású malmokat a patakok medrére építették, és különféle célú csatornákkal