Hidrológiai Közlöny 1992 (72. évfolyam)

1. szám - Dóka Klára: Adalékok a baranyai vízimalmok történetéhez

45 Adalékok a baranyai vízimalmok történetéhez Dóka Klára Űj Magyar Központi Levéltár, 1014 Iiudapest, Hess András tér 4. Kivonat: A vízimalmok a vizek hasznosításának egészen a mai időkig terjedően használt műtárgyai voltak. A középkori formák átalakítását ugyan megkezdte a XIX. század — a vízikerekek jobb hatásfokáért pl. Bánki Donát elméleti munkássága is sokat tett —, mégis, a gőz- vagy az elektromos üzem kiszorította a vízimalmok korszerűsített formáit is. A tanulmány az egykori' Baranya megyei vízimalmok helyzetét tekinti át a múlt század közepétől ennek az évszázadnak a közepéig, amikorra lényegében megszűntek a vízimalmok Baranyában is, hazánk más részein is. Nyitva marad a kérdés: vajon célszerű volna-e, vagy egyáltalában: lehetséges volna-e egyes vízimalmokat újjáéleszteni, ós üzemükre ismét számítani? Kulcsszavak: vízikerók, vízimalom, vízügyi történelem Napjainkban, amikor sokat beszélünk a természet megóvásáról, a vizek tisztaságáról és értékéről, a ma is érvényes tanulságok céljából érdemes a vízhasznosítás közelmúltig tartó formájával is foglalkozni. A középkori malmok történetét a régészek és a korszak kutatói részletesen tárgyalják, a berendezésekkel, a műszaki megoldásokkal a technikatörténészek (pl. Lambrecht Kálmán, Pongrácz Pál) már klasszikusnak tekinthető írásaikban foglalkoznak. Úgy tűnik, a kutatók számára a vízépítési vonatkozások voltak idáig a legkevésbé érdekesek. A vízszabályozással foglalkozó szakirodalomban a malmokat rendszerint mint a munkák akadályait említik. Sokat olvashatunk viszont tervezett, jóval kevesebbet megvalósult malomcsatornákról, bár a rajtuk épült malmok általában jelentősebb, bővizű folyó energiáját hasznosították (pl. a sárvizi, vagy a fehér-körősi malomcsatornák). Joggal vetődik fel a kérdés, hogyan működtek a kisebb folyókon és patakokon évszázadokon keresztül háborítatlanul a malmok, hogy sem árvizet nem okoztak, sem folyamatos működésüket nem akadályozta vízhiány. A különféle statisztikák szerint a múlt század végén a vízimalmok és köztük a pataki malmok száma igen magas volt. 1863-ban összesen 13 474 vízimalom működött, 1873-ban 17 249, 1885-ben pedig 12 519 működését regisztrálták hazánkban. A múlt század utolsó évtizedeiről a kutatást illetően igen jók a forrásadottságok. A pataki malmok vonatkozásában különösen fontosak a vármegyei vízikönyvek és a hozzájuk kapcsolódó kultúrmérnöki iratok. Ezekből ugyan nem nyerünk számszerű adatokat, de a vízépítési módok, a malmok tulajdonosváltozásai, a vízfelhasználás változásai stb. alaposan tanulmányozhatók. Az ország megyéi közül kutatásaink tárgyául Baranyát választottuk, mint a Dunántúl egyik érdekes területét. A témaválasztást a forrásadottságok mellett az indokolta, hogy itt nemcsak a múlt században, hanem még az első világháború után is sok malom működött, melyek épületegyüttesei — lakott helyként — viszonylag nagy számban a megye utolsó térképén is szerepelnek. Baranya megye területe a századfordulón 5113 km

2-t tett ki, és a baranyavári, hegyháti, mohácsi, pécsi, pécsváradi, siklósi, szentlőrinci járásokra tagolódott. A mai nyugati rész, a szigetvári járás Somogy megyéhez tartozott. Baranya megye lakóinak száma — Péccsel együtt — 1869-ben 285 506 fő, 1880-ban 293 414 fő, 1890-ben 322 285 fő, 1900-ban pedig 332 770 fő volt. A lassú gyarapodás miatt a népsűrűség az országos átlag alá süllyedt. (Pécs nélkül 57 fő/km

2, Péccsel együtt 65 fő/km

2.) A baranyai termőterület (478 136 ha) nagyobb részét, 52,80%-át szántóként hasznosították, 17,15% volt erdő, 12,98% legelő, 5,37% szőlő, 8,85% rét és kaszáló, 2,01% kert, 0,84% nádas. A szántóterület jelentős részén búzát termeltek, ezt követte a kukorica és a rozs. A mezőgazdasági statisztika szerint 1895-ben 999 418 q búzát, 211 786 q rozst, 58 939 q kétszereszt, 184 621 q árpát, 209 973 q zabot, 1 164 054 q kukoricát takarítottak be, ami annyit jelent, hogy a század végén elvileg 2 millió q gabona, a kukoricát is számítva összesen 2 878 791 q termény várt a malmokban feldolgozásra. A megye területén a 19. század második felében több, mint 600 vízimalom működött, melyekhez a Duna, a Dráva, valamint a patakok szolgáltattak energiát. E patakok négy vízgyűjtőbe tartoztak. A Dunába torkollott a Völgységi-patak, a Lajvér, a Csele, a Lánycsók—Marázai-patak, valamint ezek mellékvizei: a Véméndi-víz, Hímesházi-patak stb. A Karasica gyűjtötte össze és szállította a mai országhatáron kívül a Dunába a Vasadi-patak, a Vasas-Belvárdi-, Villány—Pogányi-, Szimély— Péterdi stb. vízfolyás vizét. A Dráva középső szakaszához tartozott a Pécsi-, Fekete-, Egerszegi-, Bükkösdi-víz, és végül a Kapós vette fel a Baranya-, Orfűi-, Hábi-, Bikal- stb. patakokat illetve a medrükben létesített csatornákat (1. ábra). A fontosabb baranyai vízfolyások vízhozama — közepes vízállásnál — a következő volt: — Völgységi-patak (Bonyhád) 0,45 m

3/sec — Csele-patak (Mohács) 0,17 m 3/sec — Lánycsók—Marázai-patak (Lánycsók) 0,17 m

3/sec