Hidrológiai Közlöny 1992 (72. évfolyam)

5-6. szám - Cerendorzs, Dzurman: A mongóliai Góbi-sivatag vízföldtani sajátosságai és a vízkutatás eredményei

CERENDORZS DZURMAN: A mongóliai Góbi-Sivatag 371 E vetők mentén gyakran források és valamivel sűrűbb növényzet jelenik meg, amely a lefolyástalan medencék felszín alatti víz körforgásának és minőségének alakulásában jelentős szerepet játszik. A vetőzóna és a vízgyűjtő terület közötti medencerészen a felszín alatti rétegvíz sótartalma gyakran kisebb, mint a törés mentén le vetődött és a medence középső zónájában elhelyezkedő (elszigetelődött) azonos rétegben lévő víznél. E töréstípus eddigi felismert leglátványosabb példája a Dél-Góbi területén a „Gurban Szaihan" (Három szépség) nevű magashegység ászaki oldalán, a Bajanzagi-medence déli szegélyen, több mint 100 km hosszúságban, a medencét feltöltő felsőkréta kori rétegeket függőleges irányban 20—30 m-rel levetett „Bulgan" nevezetű töréses zóna. A lefolyástalan medencékben az ilyen töréses zónák felismerése az édesvíz tároló rétegek határainak kimutatását és az ivóvízkutak telepítését nagy mértékben segíti. E vízvezető vetők felismerése, az űr- és a légifotófelvételek értékeláse mellett a forrásmegjelenési helyek, a növényzet egyéb fajtájának sűrűbb előfordulása ás a régi időkben kiépített pásztorkutaknak az elhelyezkedése ad jó támpontot. A fent említett kisebb, helyi jellegű víztároló töréses zónákon kívül néhány nagy (regionális) töréses zónában a felső-kréta és a pleisztocén kori ősi folyók eltemetődött deltáját tárták fel, amelyekben nagy mennyiségű (30—800 l/s) édesvízkészlettel rendelkező, 30—150 m-t is elérő vastagságú rétegek rakódtak le. Az ősi folyók eltemetődött medrei pedig a nagy (regionális) töréses zónákra közel merőleges, helyi, kisebb törések tengelye mentén helyezkednek el. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy a regionális és kisebb törések metszéspontja körüli terület a felszín alatti víztárolók felkutatására a legreményteljesebb (Cerendorzs, Dz., 1982). Tehát a Góbisivatagban a felszín alatti nagyobb vízkészlettel rendelkező helyek felderítésébez mindenekelőtt az adott terület rétegtani felépítését és tektonikai adottságait kell megvizsgálni. Ennek a vizsgálatnak elvégzéséhez a hagyományos földtani kutatási módszerek eredményei mellett, az űrfotófelvételek értékeléséből is tudunk sok hasznos információt megszerezni. 3. Az űríotófelvételek használata a vízkutatásban A fent elkülönített háromféle vízföldtani adottságú terület vízföldtani sajátosságai alapján, arra a következtetásre jutottam, hogy a Góbisivatagban a felszín alatti nagyobb édesvíz tároló kőzetek, térbeli elhelyezkedése a vizes erekhez és azoknak csomópontjaihoz (lencse) hasonlítanak. E vizes erek és lencsék felderítésére a világ más országaiban elért sikeres kutatások gyakorlataira támaszkodva próbáltuk felhasználni az űrfotófelvóteleket (Cerendorzs, Dz., Bjamba, Zs., Galszan, G. 1986.). Ilyen jellegű kutatást a Góbi-sivatagban kedvezőbb végezni, mert a felhő és a hótakaró gyakori hiánya miatt az év bármelyik időszakában készült felvételeken a felszíni elemek és azoknak színei kiválóan láthatók. Az 1 : 10 000—1 000 000 ma-ban készített különféle űrfelvételeken töréses zónák, forrás megjelenési helyek a növényzet elterjedése, hegységek és azt körülvevő hegylábi törmelékkúpok, árvízi száraz medrek (szair), lefolyástalan medencék körvonalai, a homoktábiák és sok más elem, valamint színük nagyon jól látszik. Az űrfelvételek vízföldtani célú értékelésére a Góbi-sivatag nyugati részéből választottunk néhány területet, ahol részletes vízföldtani kutatások voltak. A választott területeken a korábban végzett kutatások adatait az űrfelvételeken látható minden jellel és színnel összevetve a következő eredményeket kaptuk, amelyeknek jó részét a Dél-Góbi területen 1985—1988. között végzett vízkutatási gyakorlatban is kipróbáltunk: a) A ,,vizes" töréses zónák (vizes erek) létéről tanúskodó indikátor elemek — a források megjelenési helyei és a fás növényzet elterjedési formái — a felvételeken gyakran mutatkozó jellegzetes színei alapján könnyen felismerhetők. Ezeken kívül az űrfotófelvételekről leolvasható különféle törések térbeli elhelyezkedése, az ott eltemetődött ősi folyók nyomvonalának felderítésére is gyakran jó támpontot adnak. Ehhez tartozik az, hogy a medencék központi részén haladó regionális töréses zónákra hegymasszívumok belsejéből induló, kisebb, nagyobb töréseknek lapos szögben való metszése. Például a Dél-Góbi területen elhelyezkedő „Gurban szaihan" nevű hegységet körülvevő lefolyástalan medencékben feltárt víznyerő helyek (Balgaszin—Ulánnur, Dalanzadgad, Mandah, Bulgan) mindegyike a fent említettnek megfelelő törések metszéspontja környékén lerakódott, pleisztocén kori eltemetődött folyók deltáinál vannak. A folyók medrei pedig a hegységről a medence központja felé haladó töréses zónák tengelyén helyezkednek el. b) A Góbi-sivatag nyugati részén, ahol a Góbi— Altai és Tien-San hegyvonulatok a sivatagi tájból kiemelkednek, a felszín alatti vízkészlet jelentős felhalmozódásra alkalmas helyeknek a felderítésére az időszakos árvízi száraz patakok medreinek (szair) iránya és azoknak elhajlása is nagyon jó támpontot adhat. A napnak kitett sötét színű sziklák és a hegylábi törmelékkúpokba bevésődött világos színű szairok az űrfotó-felvételeken nagyon jól láthatók. A szair mederanyaga nem más, mint különböző méretű, jó vízvezetőkópességű, kavicsos homok. A szairok szélessége általában 10—20 m között változik, de a hegységtől lefelé, a medence központja felé rohamosan csökken a mérete és kisebb vékony erekre oszlik szét. Az űrfotófelvételek értékelése során arra a következtetésre jutottam, hogy a szairok iránya az ősi pleisztocén kori eltemetődött folyók medrei fölött megváltozik, illetve elhajlik. Az eltemetődött folyók medrei és deltájuk felderítésére legalkalmasabbnak bizonyultak a következő ábrákon szereplő szairok csoportosulási formái: — A hegységekről egyenesen lefelé indult szairok többsége egy helyi kereszt irányú töréshez érkezve megváltoztatja irányát. A medence központjába közeledve egyre több szair összekap-