Hidrológiai Közlöny 1991 (71. évfolyam)

6. szám - Varga Csaba: Ivóvizek genotoxicitás vizsgálatának irányelveiről

VARGA CS.: Ivóvizek genotoxicitás vizsgálata 345 A módszerek másik alapvető csoportja a kromoszómamutációk kimutatására alkalmas. Ezek citogenetikai vizsgálattal (mikronukleuszteszt, kromoszómaaberrációs- és testvérkromatid-csere analízis) akár emberi sejtekben is kimutathatók osztódás közben, megfelelő festési eljárás után. Vizsgálható az indukált léziók öröklődése is. A domináns letális teszt során kezelt hím egereket, vagy patkányokat kezeletlen nőstényekkel pároztatnak. A leölt nőstényekben az ép és az elpusztult embriók arányát vizsgálják. A recesszív mutációk több, szemmel látható mutáció vonatkozásában homozigóta recesszív egértörzs nőstényei és vad (domináns) kezelt hímek segítségével vizsgálhatók. Jelenleg (1988) mintegy 170-re tehető az összes genotoxicitás-tesztek száma (Igali, 1988). Ezek a legkülönfélébb élő organizmusokat használják tesztobjektumként (1. tábl.). Nyilvánvaló, hogy minden vegyület esetén nem végezhető el az összes vizsgálat. Érthető az a törekvés, hogy a tesztelés több lépcsőben történjék, melynek első lépcsője az ún. szűrővizsgálat. Ez többnyire egy bakteriális mutációs tesztet és egy emlős citogenetikai vizsgálatot foglal magába. (2. ábra), de itt is célszerűbb lenne 4—5 genetikai végpont vizsgálata (Igali, 1988). Egyrészt a vizsgálatok eredményeitől függően engedélyezhető a széles körű, ill. a korlátozott használat, másrészt a felhasználási igény eleve megszabja az elvégzendő tesztek körét. Egy korlátozott felhasználású speciális gyógyszer, vagy munkahelyi légtérszennyező anyag használatának megítéléséhez szükségtelen teljeskörű mutagenitás-tesztelést végezni. Ez azonban mindenképpen szükséges, pl. egy élelmiszer-, kozmetikai adalék, peszticid, széles körben használatos gyógyszer, ivóvízszennyező anyag stb. esetében (Igali, 1976; Scribner et al, 1983; Varga, 1988a). A genetikai toxikológia számos teoretikai problémája közül a mutációs adatok alapján történő kockázatbecslést a következők nehzítik: a) az ada-t tok interpretációja abban az esetben, ha a különböző tesztek ellentmondó eredményeket adnak, b) az összefüggés kérdése az akut és a krónikus hatás között. Első esetben mindig a magasabbrendű szervezeten (emlős, ember) kapott eredmény a mérvadó a kockázatbecslés szempontjából, vagy további tesztelés szükséges. A második kérdéssel kapcsolatban pedig egyelőre kénytelenek vagyunk elfogadni azt a hipotézist, hogy a mutagén egyszeri dózisa, ill. a tartós expozíció hasonló hatású (Srám, 1981). A kockázatbecsléshez a toxikológiai adatok (az anyag eloszlása a szervezetben, a metabolizmus, a kiürülés stb.) is fontos segítséget nyújtanak. A határértékek felállításával kapcsolatban két nézet uralkodik. Az első képviselői szerint ez nem lehetséges, mert elméletileg egy molekula is okozhat DNS szerkezeti károsodást. Mások szerint — és praktikus okokból ezt vagyunk kénytelenek elfogadni — ismereteink aktuális állapota szerinti határértéket kell felállítani, különösen általános felhasználású vegyületek esetében (Srám, 1981). Az ivóvíz egészségi kockázatának kvantitatív becslésével csak újabban kezdenek behatóbban foglalkozni (Crouch et al., 1983, Cothern et al, 1986). 3. Az ivóvíz genotoxikus mikroszennyező anyagai Az ivóvíz az ember számára életfontosságú faktor, fogyasztása elkerülhetetlen. Ennek következtében a benne megjelenő szennyező anyagokkal a népesség minden tagja érintkezésbe kerül. A legkülönbözőbb fizikai, kémiai és biológiai stabilitással rendelkező vegyületek megjelenése az ivóvízben (hacsak jug/l vagy mg/l nagyságrendben is) visszavezethető a felszíni és felszín alatti vizek növekvő terhelésére, valamint a víztisztító eljárások nem kielégítő hatásfokára. Ezek a vegyületek különféle általános és/vagy specifikus (pl. genetikai) toxicitással rendelkezhetnek. Megjelenésüket elősegítik az oxidatív vízkezelési eljárások is (Koch és Strobel, 1980). Habár feltehetőleg az ivóvízből rendszerint felvett genotoxinok menynyisége csak töredéke annak, mely a táplálék, vagy a levegő útján kerül a szervezetbe (Van der Veer, 1985), fontos feladatunk kell, hogy legyen saját területünkön is a lehetséges technikai lépések megtétele a népesség mutagén expozíciójának csökkentése érdekében. 3.1 Szervetlen szennyezők A felszíni vizek nehézfémszennyezései — bár jóval kisebb mértékben — az ivóvizekben is megtalálhatók. A kobalt, nikkel, króm, cink, magnézium, higany, kadmium ismert mutagének, melyek a legkülönfélébb módokon fejthetnek ki genotoxikus hatást (Igali, 1977). Magas ólomkoncentrációk mérhetők ólomvezetékekből származó vizek esetében (Packham, 1987). Az azbeszt szilikáttartalmú ásványi anyag, mely pl. a vízelosztásban használt azbesztcement csövek belső felületéről — bizonyos kémiai paraméterek mellett — bemosódhat az ivóvízbe. Ennek higiénés jelentősége még nem tisztázott, de elképzelhető pl. egy szinergens genotoxikus hatás a szerves szennyezőkkel a rostokon történő akkumulációjuk útján (Varga, 1989). A genotoxicitás szempontjából is említést érdemelnek a nitrátok a szervetlen szennyezők sorában. A tápcsatornába került nitrátok a szervezetben bizonyos feltételek mellett N-nitrozo-vegyületek szintéziséhez vezethetnek, melyek ismert mutagén-karcinogének (Packham, 1987). 3.2 Szerves szennyezők A genetikai toxicitás szempontjából alighanem jóval nagyobb hatást kell tulajdonítanunk a szerves mikroszennyezőknek. Napjainkban már több mint 2000 vegyület került azonosításra, többségük koncentrációja nem éri el az 1 /tg/l-t (Packham, 1987). Csaknem minden típusú vízben a vegyületek széles spektruma található meg (2. tábl). Például a természetes vizekben jelen lévő legkülönfélébb típusú peszticidmaradékok az ivóvizekben is megjelenhetnek. A felszíni vizek esetében számolni kell bizonyos algatermékek (algatoxinolk) jelenlétével is (Wachter és Andelman, 1984).