Hidrológiai Közlöny 1991 (71. évfolyam)

4. szám - Vágás István: „Kit bősz csoport elítél, mert igaz…”

196 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1Í>!)1. 71. ÉVF., 2. SZAM most is, nem volt-e a kezdemény erőnkhöz képet még ma túl merész. Azonban tán megbirkózhatom vele, ha fenn el nem hagynak és lent támogatásra és némi segítségre találok." A Tisza-szabályozás megindítása valóban nehéz volt, mert alig akadt hitelező. A közvetlen érdekeltségek, tehát azok a földbirtokosok, akiknek földjét az árvízmentesítés érintette, éppen az elvégzendő munkálatoktól remélték gazdaságuk javulását. A nagy terv, Vásárhelyi Pál töltésezési és átvágási elgondolása azonban elkészült. Megvolt tehát az egységes rendezési elv, amely összefogott minden érdekeltet az azonos célokra és az azonos végrehajtás módszereire. Vádolhatták már egyesek, sőt egyes vármegyék Széchenyit, hogy a Tisza-szabályozás megindításával a bécsi kormányt népszerűsíti a magyar ellenzékkel szemben: a folyórendszer szabályozása, a földterület, a biztonságos mezőgazdasági termelés kibővítésének közeli lehetősége erejüket meghaladóan is áldozatokra késztette a Tisza völgyének gazdáit. Amikor azután Vásárhelyi Pál meghalt, Széchenyi pedig elhagyni kényszerült az országot is, a közéletet is, az abszolút, önkényuralmi kormányzat már többé nem rendezhette vissza a megindult Tisza-szabályozást. Az átvágások létesítését, tehát a víziút létesítéséhez szükséges munkákat — úgy, ahogy Széchenyi is gondolta — kénytelen volt központi költségvetésből elvégeztetni, s ezzel munkalehetőséget biztosítani nemcsak a magyar vízimérnököknek — akik közül ráadásul jó néhányan a szabadságharc „kompromittáltjai" voltak —, hanem a magyar földmunkások tömegének is. Nem tévedünk, ha megemlítjük, hogy a magyar kubikosság, a kézi földmunka Európa-hírűvé vált szakmunkásrétege, a munkásság korán öntudatosodott része jószerével a Tisza-szabályozás töltéseinek, illetve mederátvágásainak építésénél alakult ki, jött létre. Lehet ma sajnálni a Tisza és mellékfolyóinak árvíztől mentesített hatalmas területének egykori vízi világát, lehet ma Vásárhelyi Pál és munkatársai mérnöki alkotását bírálni. Aki e munkák eredményét tagadja, az Széchenyit és életművét is megtagadja. Hol lenne ma Magyarország termőföldek, közlekedési utak, megközelíthető városok vagy falvak nélkül, egészségtelen tájakon, kis népsűrűséggel, gyűjtögető, ám a középkor nosztalgiáit megőrző életmódra kényszerítve? Jegyezzünk meg még egyet. Korhely József (1864—1939) híres vízimérnökünk állapította meg 1916-ban, hogy hazánkban évtizedekre terjedő, az ország történelmi területéhez képest is hatalmas arányú árvízmentesítési és belvízrendezési munkát végeztek, sokkal kiterjedtebbeket, mint néhány kivételtől eltekintve, más államokban, de nem tud olyan országot, ahol ezt az állami költségvetés kisebb megterhelésével, a közvetlen érdekeltségeknek ilyen lényeges hozzájárulásával oldották volna meg. Ha tehát ezeket a nagy erőfeszítéseket erejüket is meghaladóan voltak hajlandók a közvetlen érdekeltek, még ha összefogással is vállalni, vajon ezzel ők és utódaik nem szavaztak-e bizalmat Széchenyi elgondolásainak? Hiszen, ha lett volna olyan hatalom, amely a terhek vállalását és a munkálatokat kikényszeríti, nem találhattak volna-e az ebben feltehetően akkor is gyakorlott magyarok elegendő kibúvót? Széchenyi korában is voltak, azt követően is voltak, akik működését elítélték. A legutóbbi ilyen időszak a második világháború befejezése után kezdődött, s tartott a hatvanas évekig. Itt is a Vízügyi Szolgálat, név szerint is Dégen Imre államtitkár volt az első, aki az indokolatlan hallgatást megtörte, amikor rendbe hozatta a nagycenki kastély egyik szárnyát, és a hivatalosnak nevezhető Magyarország részéről, hosszú idő után először, tisztelgett Széchenyi sírjánál. Arany János szava most is pontos: „Kit bősz csoport elítél, mert igaz.". Nem így írja: „elítél, bár igaz" vagy „elítél, holott igaz". Az ítélet nem tévedés, hanem a dolgoknak ismeretében, éppen amiatt, mert igaz valaki vagy valami, pontosan az igazság elhallgattatása a cél. Valamilyen hatalmi elképzelés okából cél. Vajon vízügyi szolgálatunk mai, közvélemény előtti elítéltetésének szándéka nem hordoz-e súlyos analógiákat az Arany János által érzékeltekkel? „Ki Róma buktán keblét felhasítja" A teljes Széchenyi-élettörténethez az élete utolsó 12 évét Döblingben töltő Széchenyi is hozzá tartozik, annál is inkább, mert itteni alkotásai, itteni megnyilvánulásai is töretlenül méltók hozzá. Csak méltatói nehezen békülnek meg ezzel az időszakkal, hiszen elveszítve hitét saját és nemzete jövőjében, végül is önkezével vetett véget életének 1860-ban. A szabadságharc leverését követő önkényuralom, a magyar függetlenség 1848 előtti formáinak is eltörlése, a közigazgatáshoz kevéssé értő idegen hivatalnokok behozatala, a közigazgatás korrupttá válása — amely az egész Bach-rendszert is háborúvesztésbe vitte és elsodorta — Széchenyit is súlyos kritikára sarkallta. Az önkényuralmat karikírozó „Szatírá"-ja, majd a Bach miniszter megbízásából írott, a magyarországi császári közigazgatást dicsérő, névtelenül kiadott „Visszapillantás" c. műre adott, külföldön kinyomtatott válaszműve elsősorban Ferenc József császár hibáit és bűneit, másodsorban pedig Bach miniszter hibáit és bűneit sorolta elő. A bécsi rendőrség zaklatásai és házkutatásai, s az ezzel kapcsolatos rendőrminiszteri fenyegetések borították fel újra és véglegesen idegrendszerének egyensúlyát és kergették önkezű halálba. Ne felejtsük el, hogy Széchenyi mellett történelmünk több fontos személyisége tett hasonlóan, mint pl. Teleki László, Teleki Pál, vagy Juhász Gyula, József Attila . . . Nem mondhatjuk ezért, hogy nem közhangulatot testesít meg az, ha egyes nagyjaink, Juhász Gyulával szólva: „az élet