Hidrológiai Közlöny 1991 (71. évfolyam)

3. szám - Csanády Mihály: Hozzászólás Szabó István Mihály: „A nagymarosi vízlépcső valószínűsített hatása a Duna mikrobiológiai–biokémiai dinamikájára és a folyami nyersvíz minőségére” c. tanulmányához

142 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1Í>!)1. 71. ÉVF., 2. SZAM títáBtechnológia mellett — legalább ilyen mértékben nő a klórozási melléktermékek mennyisége is. Ez a tisztított vízben lényeges, de kedvezőtlen körülmények között a fogyasztott vízben is a határértéket meghaladó kloroformkoncentrációt okoz, ami meg nem engedhető egészségkockázatot jelent. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) álláspontja szerint egyébként a daganatkeltő vegyületeknél 105 (egy százezrelék) kockázatot tekintenek tűrhetőnek; ilyen alapon számítják a határértéket. A tanulmánynak igaza van abban, hogy a daganatkeltő vegyületek teljes kiküszöbölésére kellene törekedni, de ez, a 100%-os biztonság még óriási anyagi ráfordítással sem volna elérhető. Be kell érni a kockázat elhanyagolható szintre csökkentésével; azt viszont meg kell kívánni. Az adott esetben ez azt jelenti, hogy a felszíni víz-tisztító mű technológiáját módosítani kell úgy, hogy az algaszám-növekedésből eredő klórozási melléktermék-növekedést kiküszöbölje. A legkézenfekvőbb megoldás a technológia kiegészítése granulált aktívszénen történő szűréssel. E megoldásnak (amit egyébként már megterveztek korábban is) az az előnye is meglenne, hogy a Duna-vízben lévő egyéb szerves mikroszennyezők koncentrációját is lényegesen csökkentené. Énnek megvalósítása a lakosság egészségvédelme érdekében akkor is feltétlenül indokolt, ha a nagymarosi duzzasztás nem valósul meg, ugyanis a duzzasztási idő zömét a kiliti tározó adja. A duzzasztás kétségtelenül lényegesen fokozná az eutrofizációt, az algásodást. E folyamatnak viszont előnye is lenne. Mind a tartózkodási idő megnövekedése, mind az algásodás maga elősegítené a Dunába jutott kórokozó baktériumok elpusztulását (és a vírusok fertőzőképességének csökkenését), vagyis humán mikrobiológiai szempontból javulna a vízminőség. A Duna-kanyar üdülési és sportcélokra való igénybevétele szempontjából tehát előnyös vízminőségi változást is hozott volna a nagymarosi duzzasztás. A sok hátrány említése mellett tartozunk az igazságnak azzal, hogy ezt az előnyt megemlítjük. (A kiliti duzzasztás ilyen szempontból nem jelent előnyt. Előtte a bakteriális szenynyezés nem túl nagy — Bécs szennyvizét tisztítják, a pozsonyi szennyvíz zöme nem a nagy Dunába kerül —, a győri, komáromi, esztergomi stb. szennyezések pedig ez alatt érik a folyót.) Néhány konkrét kérdésre reflektálva: A cikk idézi Reményi (1989) álláspontját, akiaz átszivárgó Duna-víz mennyiségi arányának növekedésétől a kutak vizének jobb minőségét reméli. A szerző ezt megkérdőjelezi, ami jogos, legfeljebb az ellenérvek sorrendje, illetve súlya az, amit vitatni lehet. A felvízi oldalon a vízszint növekedésével valóban növekedne a vízhozam, de a vízszint növekedésével (a kutak környékének elárasztásával) a parti szűrésű zóna redox jellege is megváltozna: oxigénhiányos állapot alakulna ki (amit később az iszaposodás még fokozna), amellyel együttjár a mangán, vas és ammónium megjelenése a vízben, vagyis a Dunából szivárgó víz minősége romlana. Az alvízi oldalon vízszint-emelkedés nincs; a vízmennyiség nem nő (a dunai eredetű víz aránya sem). A parti szűrés hatásfoka véleményem szerint nem fog romlani. A kavicskotrás a Budapest—-Nagymaros szakaszon tudomásom szerint elsősorban gazdasági célt szolgált: a budapesti házgyár kavicsszükségletének kielégítését. A túlzott kotrás hajózási nehézséget is okozott: Vác térségében az andezitküszöb robbantásával kellett a kotrási vízszintsülylyedés következtében kialakult gázlót mélyíteni. A kotrást itt akkor hagyták abba, amikor a Fővárosi Vízművek a margitszigeti kutak beszivárgási felületének elkotrása miatt erélyesen tiltakozott. A kotrás, folyószabályozás és a parti víznyerés érdekének egyeztetése az OVH illetékes főosztályai között már jó néhány éve téma volt, de érdemi eredményről nincs tudomásom. A Duna vízminőségének romlása (2.4) egyes paraméterekre igaz, más paraméterekben viszont javulás állapítható meg. Császár szerint a szervesanyag-terhelés határozottan csökkent (Bécs, Pozsony szennyvíztisztítása; a Vágót terhelő cellulózgyáraknál technológiai változtatás). A Duna-víz nitráttartalma valóban növekvő, de a 40 mg/l-t meghaladó koncentrációk a háttérből eredő szennyezés következményei. A Duna minősége legfeljebb annyiban játszik szerepet ebben, hogy az 1—2 mg/l nitráttartalmú Duna-víz jobban hígított, mint a 12—15 mg/l-es. A Dunából a vírusok elvileg valóban bejuthatnak a partiszűrésű kutakba, de — ismereteink szerint — csak ott, ahol a szűrőtávolság néhány métertől kb. 10 m-ig terjed. A parti kutak zöme 50—150 m-nél messzebb van a Dunától, így a veszély nem olyan nagy. (Ezt egyébként a legközelebbi jövőben vizsgálni fogjuk.) — És mindennek nincs köze a duzzasztáshoz, sőt a duzzasztás okozta többlettartózkodás a nyersvízoldalon a szennyezettség csökkenésével járna. A Ráckevei Dunaág Salmonella-szennyezettsége főleg budapesti eredetű, bár kétségtelen, hogy a főváros fölött is szennyezett a víz. A dunai üledékek nehézfém-szennyezettsége valóban jelentős. Kérdés azonban, ebből hol, mennyi kerül be az ivóvízbe. A duzzasztás okozta iszaplerakódásnak nemcsak kedvezőtlen hatása van. Az anaerob fázisban az ún. savas rothadás ellenére általában nem nő, hanem csökken a nehézfémek oldhatósága, mivel a képződő szulfidok oldhatatlanok. Ismeretes, hogy az anaerob szakasz a nehézfémek áramlását akadályozza („szulfid-csapda"). Az emberi ürülék anaerob bomlása során valóban mértek egyes kutatók mutagenitásnövekedést. Kérdés azonban, hogy a folyó üledékében lejátszódó vajsavas, ecetsavas, stb. erjedés (2.7. V.) valóban termel-e karcinogén, mutagén és teratogén anyagcsere-termékeket, szabad-e ezt ilyen általánosan kijelenteni? Ugy tűnik, mintha egy halvány gyanú alapján került volna megfogalmazásra határozott állítás, amely így túlzásnak tűnik. Ahogy