Hidrológiai Közlöny 1991 (71. évfolyam)
3. szám - Szabó István Mihály: A nagymarosi vízlépcső valószínűsített hatása a Duna mikrobiológiai–biokémiai dinamikájára és a folyami nyersvíz minőségére
136 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1Í>!)1. 71. ÉVF., 2. SZAM között a csehszlovák oldalról közel egy nagyságrenddel nagyobb szennyezést kap, mint tőlünk (VIZ1TERV, 1985). Másrészt, a BNV magyarországi Duna-szakaszába, több mint 70 nagyobb ipari üzemből mintegy 133 ezer m 3/d elégtelenül tisztított szennyvíz érkezik. A Duna vizében a szennyező anyagok összetétele mind szélesebb spektrumú lesz (Hegedűs, 1985). Ás ványolaj terheltsége alapján vízminősége Ili-osztályú. Nitráttartalma 1958 és 1983 között 1—2 mg/l-ről 12—15 mg/l-re emelkedett és 1980-ban már számos a Duna nyersvizét szívó kútban > 40 mg/l-t mértek. Emelkedik foszfát, ammónia és mikroszennyező vegyi-anyag tartalma (Benedek, 1986). Minőségromlása miatt a felszíni víz tisztítási technológiát már a 70-es évek végén megváltoztatták (az aktív szénpor tízszeres adagolása, a megnövelt előklórozásos oxidáció, stb.; Fáy, 1987). A Duna vize Rajka és Budapest között bakteriológiailag a „tűrhető" követelménynek sem felel meg: II—III. vagy IV. kategóriájú. Vizében a szabadfürdőzés tilos. Salmonella pozitivitása 15 év alatt 4-szeresére nőtt (1988-ban: 60%, Némedi 1988). Márpedig a biológiai és a bakteriológiai minősítésre alapuló vízminőségi kategóriák a Dunánál erős párhuzamot mutatnak (Hegedűs és munkatársai, 1974). A víz fokozódó szennyezettségét jelző, rövid generációs idejű kemoorganotrófok számaránya a Dunában egyre nagyobb (Bitskey és Némedi, 1982), bár Császár szerint (1989) egyes szakaszok vizében a mikrobák számának és esetleges faji diverzitásának a redukciójával is számolhatunk, ami a folyam általa vallott tendenciózusan csökkenő szervesanyagterheltségét tükrözheti. Waltér és Durnke (1989) a Duna virológiái szenynyezettségét a Reni (Szovjetunió, 131 fkm) — Bécs (1940 fkm) szakaszon a legsúlyosabbnak a Bécs és a magyar-jugoszláv határ között észlelték, és ezen belül is a Bős—nagymarosi szekcióban. Itt 100% vírusizolálási gyakoriság mellett a vírusszint (Most Probable Numbers per litre) 0,135— 1,21 MPN/1 között ingadozott. A legnagyobb vírus titerértéket Bősnél mérték. Az NV térségében naponta a vízzel 2X10 1 1 fertőzőképes virion utazhat, ami komoly környezeti veszély, mert az ülepedő virionok beépülnek az üledékben, ahol adszorbeált állapotban, alacsony hőmérsékleten, 0 2től és napsugárzástól védve túlélésük rendkívül megnő. A Dunában gyakori rotavírusok passzívan a folyómederből, laterálisan, az üledékeken át a partiszűrésű kutakba vándorolhatnak és súlyos kimenetelű humán fertőzések forrásai lehetnek. Az NV fel vízi szakaszának üledékeiben a kórokozó baktériumok tömeges túlélésére is számíthatunk. Deák és Pénzes (1973) a Ráckevei Dunaág iszapmintáit Salmonella bareilly, 8. anatum, S. derby, S. heidelberg, S. kapemba, S. meleagridis, stb. fajokkal súlyosan terheltnek találták. Claus. aki a Long Island (New York) Nagy Déli Öblének (Great South Bay) üledékeiről írt disszertációját (1978) az ELTE-n védte meg, a coliformok felhalmozódását észlelte iszapokban, melyekből, mechanikai bolygatáskor, visszatérnek a nyílt vízbe. Mikrobák a Dunából a parti szűrésű kutakba is juthatnak, mivel ezek vizének bakteriológiai paraméterei magas vízálláskor gyakran romlanak. A Duna vizét, romló paraméterei ellenére, az egyes kémiai jellemzők, így a mikroszennyezők átlag koncentrációi alapján, csak Nagymaros— Budapest között tekintik II. osztályúnak. A Rajka—Budapest szakaszon általában mezo-eutrofikus és eutrofikus, közepesen-bőven termő ill. alfabéta-mezoszapróbnak minősítik. Oldott szervetlen anyag tartalma szerint béta-alfa oligohalobikus közepes édesvíz. A Duna vízminőségének hosszú távú változásait mérlegelve Császár (1989) szerint a Duna terhelése az 1970-es évek elejétől napjainkig 1000 t/d dikromátos oxigénfogyasztással egyenértékű szerves anyaggal (kb. 700 t/d ötnapos biokémiai oxigénigénnyel egyenlő) csökkent, ami 30, 50 és 20%ban az osztrák, a csehszlovák és a hazai vízminőségvédelmi intézkedéseknek tudható be. Öntisztulása óriási hígítóképessége miatt aligha csökkenhet és vizében toxikus anyagok mérgező koncentrációira nincs esély! A gázvizek hetero- és policiklusos anyagainak problémája, miként a fenolé is már a múlté (a Dunára ma 0,005 mg/l I-osztályú határérték alatti fenolkoncentrációk jellemzők). Igaz, megjegyzi, hogy a folyam kisvízfolyásainak minősége nagyon rossz, miként a Duna parti zónáiban a csóváké is. Tíz évvel korábban Némedi, Hegedűs és Pietraskó (1980) úgy nyilatkoztak, hogy a fővárosi Duna-szakaszon az áradások idején a természetes hígulás ellenére sem csökken a bakteriológiai szennyezettség és a toxikus szenynyező anyagok tekintetében a víz már a terhelhetőség határához ért. Jelenleg Hegedűs (1989) a fővároshoz érkező Duna vizének mérgező anyag tartalmát kicsinek tekinti és a folyam toxikológiai vízminősége szerinte 1979—1988 között nem változott. A Duna-víz mérgezőképessége a budapesti szennyvizek hatására növekedik (így az 1631 fkmnél 1988-ban a minták 1,3%-a közepesen toxikus volt, míg ugyanebben az évben az 1656 fkm-nél a közepesen vagy erősen toxikus minták aránya 0%)- . 2.5. A fenéküledék a folyam memóriája A kiülepedő hordalékanyagok minőségére döntően hatnak a rendkívüli vízszennyezések. Az üledék tartósan megőrzi a véletlen, haváriaszerű, órákon vagy napokon át hullámszerűen érkező szennyezések nyomait. A Dunán a „rendkívüli" szennyezések száma évente akár >100 (Benedek, 1986). Hazánkban az utolsó 10 év rendkívüli szennyezéseinek 57%-át — 1256 eset — a Dunán észlelték. A Rajka—Budapest szakaszon 1979—1988 között a Duna mellékvízfolyásain bekövetkezett szennyezések összesen 2676 napos vízhasználat-kor látozással jártak. A szennyanyaghullámok káros hatása a nyílt vízben csak átmeneti, de anyagaik az iszapba beépülve krónikus jelleggel, hosszan
