Hidrológiai Közlöny 1991 (71. évfolyam)

2. szám - Refuznyiki - Adalékok a „vízügyi maffia” múltja megítéléséhez - Zöld boszorkányüldözés?

128 ne legyen vízlépcsőnk, s még örülni is megpróbálunk a csökkenésnek. Tudjuk, hogy az osztrákok részéről ugyanez csak az eddig végzett munka ós a károk egy részének ellentétele, (készenlét, visszaszívott megrendelések, „harmadik személyek" elmaradt hasznának részbeni térítése), amivel ők sem boldogok, s aminek erkölcsi súlya — átmenetileg legalább — észrevehető volt korábban kitűnő kapcsolatunkban is. Nem törjük a fejünket azon, hogy milyen „nagyszerű", hogy osztrák tartozásunkat nem pénzzel, csak árammal kell majd kifizetnünk, (mintha áramunk több lenne, mint pénzünk), — most, amikor azt vizsgálgatjuk fél-Európa szakértőivel, hogy francia és olasz áram-besegítést hogyan lehet hozzánk eljuttatni, egyebek mellett az osztrák távvezeték rendszer ren keresztül. Még azon sem akadunk fel (minden őrültségnek megvan a maga „elegendő oka"), hogy éppen környezetvédelmi megfontolásokból kiindulva jutottunk el oda, hogy az osztrákoknak munkájuk, szállításaik ellentételeként járó — eredetileg a vízlépcsőtől remélt, tehát tiszta ós megújuló természeti erőforrást hasznosítva termelt — villamos energiát olyannal helyettesítünk majd, amit fosszilis tüzelőanyag eltüzelésével állítunk elő, tehát nehezen kiszűrhető por, S0

2, nitrogén-oxidok és az éppenséggel kiszűrhetetlen C0

2 kibocsátását vállalva. Közismert, hogy korunk egyik legnagyobb ökológiai kockázata az „üvegházhatás", aminek döntő összetevője a széndioxid-arány növekedése a légkörben. Ennek keletkezése pedig a széntartalmú tüzelőanyagok elégetésével járó energiatermelés lényege, a C és O, részecskék elektronhéjának átrendeződése, ezért adott mennyiségű energiához kiszűrhetetlenül azzal arányos C0

2 felszabadulása tartozik. Mindezt elfelejtjük, mert nem tehetünk mást. De könyörgünk, ne jöjjön most újabb ötletekkel, — fennáll a veszély, hogy valaki megint komolyan veszi azokat. . . Nem haragszunk, hogy nem tud az „összegyűjtött" pénzből anyagi segítséget adni, de ne szervezzen most Habsburg Ottó, Fülöp herceg, s más kitűnőségekre hivatkozva „újabb" gyűjtést, még úgy sem, hogy a „gyűjtés fő eredménye nem az összegyűlt pénz lenne" — egyáltalán, Lipták úr, ha nem tud segíteni, hallgasson s főleg, ne ártson. Mert Ön életveszélyes tanácsokat ad! Itt van pl. a hosszan fejtegetett „carrot and stick" — a sárgarépa ós bunkó elve. — Fogyatékos nyelvi (földrajzi, vagy állattani...) ismereteink eredményeként nem tudjuk a hasonlat eredetét, (melyik állat szereti a sárgarépát?) — aligha tévedünk, ha az amerikai farmer, vagy éppen cowboy világra gondolunk. Nos, sem üzleti partnereinket, sem pl. szomszédos baráti országok politikusait nem tekinthetjük olyannak, akikkel kapcsolatban a hasonlat egyáltalán felmerülhet, nem beszélve arról, hogy túl kis ország vagyunk ahhoz, hogy bármiféle, akár képletes bunkó emlegetése vagy lengetóse okos volna részünkről, hiszen még a nagyok esetében sem az. .. Azután: ismételten szó esik cikkében a „pénzéhes" (osztrák) vállalatokról. (A kifejezést háromszor használja gyors egymásutánban...) Bele kell törődnünk, hogy — ha tetszik, ha nem — olyan útra léptünk, s ezen reméljük a korábbi zsákutcából való kikászálódásunkat, amelynek mozgató elve a piac, tehát a haszon, a profit, a pénz. Demagógiának érezzük korrekt, a miénknél mindenesetre kulturáltabban működő és együttműködő osztrák partnereink ilyen kezelését. Rosszabb ennél, egyenesen elképesztő, amit nemzetközi jogi vonatkozásban írni méltóztatik. Az, hogy a szomszédos cseh és szlovák nemzetek hogyan rendezik egymással való viszonyukat, szigorúan belső ügyük, ha tetszik, családi ügy. Bármilyen rendezésre jutnak, e rendezésnek tartalmaznia kell a javak és adósságok, kötelezettségek felosztását. így abszurd, udvariatlan, — az ostoba szó is nehezen kerülhető el — hogy a rövidesen nálunk — különben egyéb, kényes témákról is — tárgyaló vendégünk, a szlovák miniszterelnök, számunkra „jogilag nem létezik", — mi, „annak idején, a csehszlovák kormánnyal kötöttünk egyezséget." Nem lehetünk minden szakterületen egyformán gyengék; tanácsai alapján az a benyomásunk, hogv jogi viszonyok megítélésében Ön halmozottan hátrányos helyzetűnek tekintendő. Próbáljon arra gondolni, hogy mondjuk ha a „Fekete ós Társa" vegyeskereskedés szétválik, s a korábbi társ, Fehér külön kívánja üzleti tevékenységét folytatni, — minden, vagyon ós kötelezettség valamilyen elv szerint felosztásra kerül, de kívülálló „harmadik személy" sem nem károsodhat, sem a korábbi céggel szembeni tartozását nem „úszhatja meg". . . Világos, nem? Ismét csak „Móricka-szintű" az az elképzelés, hogy valami nagyhatalmi garancia fogja megakadályozni a szlovák felet abban, hogy a majdnem kész bősi erőmű működéséhez szükséges vizet — az általunk teremtett, s Ön szerint is teremtendő! — kényszerhelyzetben saját területükön végrehajtandó intézkedéssel, a Duna elterelésével biztosítsa. S a nevetségesség határán áll az az ötlete, hogy az osztrákok — különösen az adott előzmények, szerződéseink egyoldalú felmondása után — partnereink lehetnek egy még nagyobb törvénytelenségben, abban, hogy egy még feljebb történő eltereléssel be se engedjük a folyót Pozsony előtt a csehszlovák területre. . . Köszönjük tanácsait a cikkében ugyancsak háromszor említett „debt for nature swap"-ért folyamodásra nézve is. Ha létrejön az egyetértés partnereinkkel, meglátjuk majd, velük együtt, — s Ön nélkül — mire mehetünk. Öntől legfeljebb azt kérhetjük még, de ezt különös nyomatókkal, hogy nevünkben magyar területről, még az ennek veszélyét esetleg, s igen sajnálatosan észre sem vevő magyar sajtótermékeken keresztül sem, ne akarjon fenyegetni, vagy pellengérre állítani senkit, különösen nem egy rövidesen nehéz tárgyalásokra nyilván jószándékkal érkező szomszédos miniszterelnököt nem, akinek éppúgy meg vannak a nehézségei egy kislétszámú, nacionalista politikai kisebbséggel, mint az Ön leveléből is kitűnően — nekünk. Ne beszéljünk a szembeszökő pongyolasággal megfogalmazott mondatáról, miszerint „Bős Dunakiliti felett van!" — értjük, mit szeretett volna mondani. S üdvözöljük ettől eltekintve egyetlen műszaki jellegű megjegyzésének azt a reális elemét, hogy „az alagútra mindenképpen szükség van", amit úgy értelmezhetünk, hogy Ön szerint is időszerű volna közúti kapcsolatot létesíteni Nagymaros és Visegrád között. Valószínű, hogy ezt valahol másutt kifejtette, — itt az alagútról minden előzmény ós pontosabb meghatározás nélkül beszél. Elképzelhető, hogy a jelenlegi helyzet, a nyitvaálló munkagödör némi költségmegtakarítást jelenthet, nem az általában sokkal olcsóbb felszíni megoldáshoz, tehát a hídhoz, hanem az eredeti körülmények között építendő alagúthoz képest. Ennek elbírálásához is azonban legalább az építési technológiát, a szintbeli viszonyokat ós az alagút forgalmának a hegylábak ós a folyó közé szorított utakra való rávezetését tisztázó előtervre volna szükség. (Ilyen tudtunkkal nem készült, — az viszont egyértelmű, hogy az eredeti tervek szerinti megoldás, a duzzasztóműre, mint alépítményre támaszkodó híd költségigényével más megoldás nem versenyezhet.) Egy dologban viszont teljesen egyetértünk fejtegetéseivel — az ember örül, ha ellentmondásoktól tépett világunkban, akár csak részletekben is, társakat talál. Az elkészült „beton szörnyetegen" tényleg szobrot lehetne emelni a butaságnak! Az eszme megragadott, s tovább gondolkoztunk. Allegorikus mellékalakok állhatnak egy főalak körül, amelyek különböző emberi gyarlóságokat ábrázolhatnának. Csőlátás, feltűnési viszketegsóg, felelőtlen tanácsadás, önámítás, s hasonlók. . . Esetleg alapvető igazságokat is meg lehetne jeleníteni, pl. azt, hogy „gibicnek semmise drága". Vagy, mert a folklórhoz visszanyúlni mindig hatásos, idézhetnénk régi kocsmáink kissé érdes, de nagy kifejező erejű népiességgel megfogalmazott falfeliratait: „Gibic, kuss!" — Ami a főalakot illeti, ezt legjobb lenne élő személyről mintázni. Volna is konkrét javaslatom a modellre nézve, de jobb, ha hallgatok. Nem akarok sajtópert, s hasonlókat. Fóris Lajos