Hidrológiai Közlöny 1991 (71. évfolyam)

1. szám - Sárváry István: A Hévízi-tó utánpótlódásának kérdései

SÁRVÁRY I.: A Hévízi-tó utánpótlódása 11 Miután a „forr ás járatok tágítása" nem hozott eredményt, 1987 tavaszán a tó küszöbszintjének 35 cm-es süllyesztésével kísérelték meg a hozam növelését. Ez azonban a tóbeli növényzet pusztulásán túl egyéb káros mellékhatásokkal is járt, amelyek miatt egy év múlva vissza kellett állítani az eredeti küszöbszintet. A küszöbszint visszaállítása természetesen újabb hozamcsökkenést eredményezett a tóforrás Q/H görbéjének megfelelően (4. ábra). A bányászat részéről a küszöbszint süllyesztésén és a forrásjáratok tágításán túlmenően két másik, meglepő részletességgel kidolgozott, ma már hajmeresztőnek tűnő tervet is benyújtottak a Hévízi-tó „megmentésére". Az egyik szerint a tó alatti barlang kijáratát vízmentes fallal kellett volna lezárni. Ezen a falon csak az a nyomóvezeték haladt volna át, amelyen keresztül a barlangba telepített szivattyúk a tóba felnyomták volna az így megnövelt vízhozamot. A másik ilyen terv szerint a Hévízi-tó kráterét ki kellett volna betonozni, és egy, a közelben létesített nagy átmérőjű fúrásból kellett volna abba meleg vizet szivattyúzni. Mint az a 3. ábrán világosan látszik, gyakorlati" lag a küszöbszint visszaállítása is okozta azt, hogy 1988 második felében a Hévízi-tó hozama tartósan 300 l/s alatt volt. A Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium szakértői bizottságot állított fel az eldöntetlen kérdések megválaszolására, és a szakmai vitáknak a Bevezető elején említett fellángolása éppen e bizottság működésének idejére esett. 1989 áprilisában született meg az a kormányhatározat, amely sokkal inkább a közvélemény nyomására, mint a szakértői bizottság véleményét figyelembe véve elrendelte, hogy a nyírádi bauxitbányák eredetileg 1993-ra tervezett bezárását már 1990-ben meg kell valósítani. A későbbiekben ez úgy módosult, hogy 1990 június végén megszüntetik ugyan a bauxittermelést, de a műszaki követelmények (a regionális ivóvízbázis elszennyeződésének megakadályozását célzó bányatakarítás és tisztító szivattyúzás) miatt a vízkiemelés további fél évig azonos hozammal történik, és csak azután csökken fokozatosan a vízmű által igényelt mértékre. Ugyancsak 1989 tavaszán a VITUKI számítógépes modelljén végzett futtatásokkal sikerült bizonyítani, hogy a bányavíz-kiemelés csökkenése csak több év késéssel okoz hozamnövekedést a Hévízi-tónál, visszatáplálással viszont ezt a folyamatot fel lehet gyorsítani. Ennek a vizsgálatnak eredményeként javasolta a VITUKI néhány kutatója, hogy a Keszthelyi-hegység gerincén létesítendő nyelőkutakba betáplált karsztvíz-függönynyel szigeteljék el a bányászatot, növeljék a Hévízi-tó felé mutató gradienseket és ezzel a tó hozamát is (Sárváry et al., 1990). A visszatáplálás gondolatával a bányászat szakembereinek nagy része is egyetértett, gyors megvalósítását végül is a bányabezárás időbeli előrehozatalát elrendelő kormányhatározat gátolta meg: a bányák közölték, hogy a gyors bezárás következtében egy ilyen mű megvalósítása számukra már „nem gazdaságos". Ilyen viharos előzmények után, immár a letisztult vélemények birtokában próbálunk az alábbiakban számszerű becslést adni a Hévízi-tó utánpótlódásának forrásaira vonatkozóan. 2. A vízgyűjtő terület nagyságának számítása A karsztforrások természetes vízgyűjtőjének elhelyezkedését azért nehéz megállapítani, mert a karsztvízdomborzat magaslatai által kijelölt felszín alatti vízválasztók a belépő új vízkivételek hatására elmozdulhatnak. Csak a tárolókőzet peremein jelölhető ki egyértelműen a vízgyűjtők határa. A karsztos beszivárgás számításában a legutóbbi években elért eredmények ma már lehetővé teszik a vízgyűjtő terület nagyságának eléggé pontos megállapítását. Az adott nagyságú vízgyűjtők egymás melletti elhelyezkedését azonban — nyomjelzési kísérletek és a megfelelő sűrűségű vízszintészlelő hálózat hiányában — még most is csak becsülni tudjuk. A vízgyűjtőterület nagyságát az kapcsolatból számíthatjuk ki, ahol Q = sokévi átlagos forráshozam (m

3/év) B = sokévi átlagos beszivárgott csapadék ( m/év ) F = vízgyűjtő terület (m

2) A beszivárgás értékeinek meghatározásához a jelenleg legmegbízhatóbb ún. „éghajlati összegző módszert" alkalmaztuk (Maucha, 1990). A Keszthelyi-hegységet körülvevő tapolcai, keszthelyi, sümegi és a vállusi csapadékmérő-állomások adataiból Csepregi A. programjával számítógép adta meg az évenkénti adatokat, melyeknek 10 éves átlagértékeit az I. táblázatban mutatjuk be. Mint az a táblázatból látható: 1951—70 között főleg átlag feletti, 1971—87 között többnyire átlag alatti csapadékok voltak. A 37 éves átlag 3%-nál nem tér el jobban a csapadókadatok 70 éves átlagától a keszthelyi és tapolcai állomások adatai alapján. így a 37 I. táblázat 10 éves rsapailék (Cs) és heszivftrgási (B) átlagértékek mm-ben a Keszthelyi-hegység területén Keszthely Vállua Sümeg Tapolca Területi átlag Cs B Cs B Ca B Cs B Cs B 1951—60 683 168 791 211 790 228 718 187 746 201 1961—70 679 193 745 205 747 212 680 183 705 198 1971—80 632 151 753 190 660 151 624 146 667 160 1981—87 640 163 717 164 707 178 687 161 688 167 37 évi átlag 659 169 752 193 726 193 677 169 703 181