Hidrológiai Közlöny 1990 (70. évfolyam)

1. szám - Vita - Zsuffa István. Kisebbségben

VITA 47 Vita Kisebbségben! Zsu fia István PMMF Vízgazdálkodási Intézet, 6500 Haja, Bajcsy-Zsilinszky út 44. A magyar értelmiség nem kis része fáradozik azon, hogy a vízimérnökök testületét társadalmunkból kiközösítse. 1989. nyarán több magyar író közreműködésével megjelent egy antológia*, amelynek meghirdetett célja ugyan a Dunának a védelme, de a szerkesztője szerint a Duna ezt a védelmet ellenünk, a vízimérnökök ellen igényli. A Magyar Tudományos Akadémiának előbb egy ,,ad hoc" bizottsága, majd a véleményéhez csatlakozó elnöksége a tudomány nevében ítélte el munkásságunkat. Az ilyen sommás megítélések-elítélések elől kitérnünk aligha lehet: a mérnök megépült vagy épülő művével azonosul. Az épülő felsődunai vízlépcsők felszámolása a mérnöki felelősség felvetése nélkül számunkra — még etikátlan korunkban is — elképzelhetetlen. A Bős— Nagymarosi építkezés nem néhány kollégánk magánügye: e müvek tervezési elvei, műszaki megoldásuk valamennyiünk közös tulajdona. A maga területén mindegyikünk ezen támadott elvek alapján dolgozik. A művek elleni támadás ugyan politikai természetű, de a célpont nem politikai szerv vagy hatalom, hanem testületünk. Lipták Béla utibeszámolójában (Nemzetőr, 1988.) a „vizesek" szót a ,,karhatalmistá"-vaí helyettesítve azt hihetnők, hogy 1957. évi útibeszámolót olvasunk. Az Akadémia visszavonult elnöke országgyűlési hozzászólásában „vizes lobby manipulációiról" beszélt. Aki ilyen lobby létezéséről tud, az keresheti annak a lehetőségét, hogy e ,,lobby"-tól elhatárolja magát, de mit tegyünk akkor, ha ilyen külön lobbyt nem ismerünk, akkor honnan meneküljünk? A Tudományos Akadémia állásfoglalása jó néhányunkat talán közvetlenül is fenyeget: meglévő, megszerzendő minősítések, felsőoktatási lehetőségek kerülhetnek veszélybe. A tudomány azonban többé-kevésbé objektív. Szakmai, kutatói eredményeink publikálása, hazai ós nemzetközi kritikája idővel megérleli a tárgyilagos értékítéletet, amelyben bízvást bízunk. A szellemi élet tágabb területéről érkező ítéletek aggasztóbbak nemcsak testületünk és kollégáink szempontjából, hanem szellemi életünk oldaláról is. Az egyik szombaton kisebb művészcsoport kiállításának a megnyitójára mentem. A véletlen úgy hozta, hogy a kiállító művészek közül hármat ismertem, az egyik szobrásznő férje pedig régen látott iskolatársam * Utánunk az özönvíz. Szerkesztette: Dobos Lídia, Rácz Judit és Vit László. A Dunakör és az ELTE—AJTK Politikatudományi Tanszékcsoport kiadványa. Felelős kiadó: Magyar György, 1989. (Szerkesztő) volt. Alig üdvözöltem, amikor — még barátok között is szokatlan — gorombaságok kíséretében árasztotta rám a „zöldek" ismert, képtelenebbnél képtelenebb vádjait, a Felső-Dunáról kiterjesztve most már Tiszalökre, Kiskörére, a Hanságra, a Kis-Balatonra. A kiállítóterem közepén, az ünnepélyes megnyitó után, a felesége szobrai között szükségesnek érezte, hogv igen régen látott barátját és iskolatársát, összes vizes kollégáival, köztük Mosonyi Emillel, hazaárulónak, manipulálónak, köpenyegforgatónak minősítse. A szóáradat elől azzal az őszinte szándékkal akartam menekülni, hogy feleségének a szobrait jöttein megnézni. Válasza erre még meglepőbb volt: „a feleségem az igazi harcos Dunavédő!" Nem vagyok jó debatter, nem jutott eszembe a jó válasz: Szobrainak láttán biztos, hogy jobb szobrász, mint vízügyi szakember. Sajnos, ez a kis esemény nem elszigetelt, sőt elég általános. Nem tudom magamba fojtani azt az észrevételt, hogy sok alkotómunkára hivatott (vagy „annak tanult") értelmiségi fontosabbnak tartja a vízlépcsőkérdésben a győzelmét, a mi alkotómunkánk eredményének a megsemmisítését (nem a megakadályozását, már nem arról van szó!), mint a saját alkotótevékenységét. — Nyilvánvaló, hogy e kérdés továbbgondolása jóra nem vezet. A kérdés azonban valóban ilyen éles. A szónak, az írott és kimondott szónak a szakemberei életcéljuknak tekintik és az ország életcéljának deklarálják munkánknak és a munkájával mindig azonosuló alkotó közösségünknek a tönkretételét, lebontását, megsemmisítését. A vitának már alig nevezhető harc az elmúlt 40 évben megismert minden eszközt felvonultat: a politikus mindent jobbantudó csalhatatlanságát (régebben a Párt, most a „zöldek" azok, akik mindekinéi „tisztábban" látnak); a győzelem a fontos és nem a cél, sőt maga a győzelem a cél, ós az érvek, azok kispolgári, vagy kormánypárti csökevények. Minden vitában a szó mesterei a győztesek, de ebben a politikai vitában azok a politikusok vitatkoznak, akik ezt a szakmát profiszinten, a legutóbbi 40 óv alatt tanulták. Itt mi alulmaradunk, ehhez mi „nem vagyunk eléggé felkészülve". Ebben a vitában, szócsatákban, sajtókampányban az egyik felvetett (előráncigált) műszaki problémának a szakemberei dadognak vagy üvöltöznek, ahelyett, hogy csodálnák a másik fél ügyességót, gátlástalanságát, azt, hogy milyen profimódon nem törődnek az érvekkel, a válaszokkal ós a logikával, csak a „győzelemmel". A vitában a szó és az írás mestere a szakember, az érveinknek, a logikának ott nincs keresnivalója. A Hidrológiai Társaság közgyűlésén vetette fel egyik kollégánk, hogy keressünk olyan profi tollforgatót, aki érveinknek formát ad, ós mellettünk profiként belép a porondra, alapítsunk számára társasági kitüntetést. A javaslat nyilván helyzetünk paródiája; élő írót, újságírót aligha tudunk „megvesztegetni". Élők helyett azonban fordulhatunk klasszikusainkhoz, vagy akár mai bírálóink, inkább elítélőink korábbi írásaihoz. A Hidrológiai Közlöny szerkesztősége — a másodközlés jogát megszervezve — néhány testületünkről, testületünk munkájáról korábban írott esszé kinyomtatásával próbálja elszigeteltségünket — nyílván kizárólag magunk előtt — feloldani. Ezen írásokhoz fűzött gondolatsorral talán magyarázatot találunk erre az értelmetlen és tragikomikus helyzetre, talán világosabbá tehetjük, talán abszurditása forrását valamilyen módon megértjük. T. Az írások legnagyobb része, ez az első is, az árvízről, az árvédekezósről szól: nemcsak Jókai érezte meg az árvédekezés romantikáját, a veszély, a közös veszély pátoszát. Ahol veszély van, ott hősök is vannak, erről szól szinte mindegyik írás. A hős szerepét azonban sem most, sem korábban nem követeltük, nem is voltunk azok: