Hidrológiai Közlöny 1990 (70. évfolyam)

1. szám - Könyvszemle

58 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1990. 70. fiVF., 1. SZÁM Baranya területén tervezett „délnémet ütközőállani" létesítésének szándéka. Közbejött azonban 1941 tavaszán a jugoszláv konfliktus, amelynek kezdetén Teleki Pál öngyilkos lett. Több külön fejezet is foglalkozik a könyv különböző részeiben Teleki Pál személyével, gondolataival, azzal az emberrel, aki „pályára állította" a könyv szerzőjét, és aki tudományos tárgyilagossággal szervezte meg az adatgyűjtő és adatértékelő tevékenységet a magyarság egyesítése érdekében. A Szerző részletesen beszámol 1941. április l-jén reggel lezajlott utolsó beszélgetésükről a budai Bástya-sétányon, amelyen Teleki a béketárgyalásra való felkészülés fontosságát nemcsak hangsúlyozta, hanem részletes eligazítást is adott az Intézet jövőbeni teendőiről, végrendeletszerűen. Közvetve ez is arra utalt, hogy tudatosan készült végzetes tettére. Teleki halála majdnem az Államtudományi Intézet végét is jelentette, végül a kultuszminiszter, a német és a jobboldal felé sodródó Hómnn Bálint, aki egyébként tisztelte Telekit, megoldást talált. Más intézetekkel együtt — amelyek közt az általa támogatott Történettudományi Intézet is benne volt — megszervezett egy Teleki Pál Tudományos Intézetet, amelyben az Államtudományi Intézet is helyet kapott önállóságának tényleges, tehát nemcsak névleges fenntartásával. Ez megteremtette a munka folyamatosságát és további fejlődését a háború idejére, de éppen az új alapító személye miatt buktatta meg a háború után az eredeti Telekialapítást. 1944-ben az Intézet a bombázások elől Balatonfüredretelepült, és az 1945 március végi felszabadulásig annak ellenére folytatni tudta térképező és atlaszkiadvány készítő munkáját, hogy a tél folyamán a Balaton túloldalán már a szovjet csapatok tartózkodtak. De azután -— mivel az ország új, legmeghatározóbb vezetői a béketárgyalásoktól nem vártak semmilyen eredményt — a békeelőkészítés során senki sem vette figyelembe a kész dokumentumokat. Bónai András le is mondott bizottsági tagságáról. Párizsba is csak a békeszerződés aláírása után jutott el. A könyv egyik legérdekesebb fejezete az utolsó, amelyben a Szerző azzal az Emmanuel de Martonne professzorral történt párizsi találkozását írja le, aki 1918-ban volt a francia külügyminisztérium földrajzi és népességi szakértője a trianoni béke területi rendelkezéseinek előkészítésében. Elsősorban az ő véleményétől függött, mennyiben adnak helyt a „mindenható" franciák a szomszédaink által benyújtott területi igényeknek ellenünk. Rónai András olvasta de Martonne könyveit és kizártnak tartotta, hogy ő maga ne tudta volna, hogy annak idején harnis adatokat szolgáltatott külügyminisztériumának. Átadta neki atlaszát, és amikor a professzor áttanulmányozta annak adatait, akkor jött rá, amit ugyan sejtett, hogy a franciák kis szövetségesei becsapták: ' „A politikai tűnődést avval zárta le, hogy tudja, a politika hibát hibára halmoz. S hogy nálunk, magyaroknál egy a vigasztaló: sűrűn fordul a kocka." Bónai András ezzel fejezi be könyvét: „De Martonne szememben tiszta ember maradt. Hibázott, tévedett, de volt ereje ezt beismerni. Magamban felmentettem. De vajon azok a százezrek, akiket az ő rábólintásával hazátlanokká tettek, felmentik-e?" 1947-tel végződik a könyv, de tudjuk, az életrajz itt nem fejeződött be, hiszen az 1989-ben 83 éves Szerző, mint ember és mint tudós másik életbe kezdett 1949 után. Ahogy Csoóri Sándor író fülszövege írja: „Nagyon kevés embernek adatik két élet. Hónai Andrásnak megadatott." Majd utána: „Teleki Pál öngyilkos golyója néhány éves késéssel őbeléje is belefúródott." Amit az író méltatásában itt meglát, azt a szerzői szándékot mi is értékeljük: „a szétszakított, szétszórt magyarságot szellemében és lelkében is egyesíteni". Ami viszont talán a szellem mai képviselőinek, íróinknak kevésbé tűnik fel, arra mi, szakemberek hívjuk fel a figyelmet: Rónai munkásságában az a legértékesebb, hogy a tények igazságától akkor sem tér el, amikor politikai érdekek, nemzeti érdekek, ellenlábasainak gyakorlata erre csábítaná. Tette ezt annak tudatában is, hogy a tudományos tényeken alapulij adatok igazságára végül senki sem tartott igényt. A tudóst mindenben a tények ereje kell, hogy vezesse, nem az érdekeié, még ha azok nemzeti érdekeknek is tűnnének. Ajánlom a könyvet mindazoknak, akik Rónai Andrást ismerik ós tisztelik Társaságunk tagjai, lapunk olvasói közül. Dr. Vágás István Scheuer Gyula—Schweitzer Ferenc: A Gerecse- és a Budai-hegység édesvízi mészkőösszletei Akadémiai Kiadó, Budapest 1988. Földrajzi Tanulmányok 20. Geográfus—hidrogeológus szerzőpáros 1970—83 közötti publikációval előjelzett, olyan kutató munkásságát foglalja össze, ez a kiadvány, amit külön megbízás, finanszírozás nélkül, „szakmai hobbiból" végeztek, sokszor saját költségükön, szabadidejükben utazgatva, az MTA Földrajztudományi Kutató Intézet tudományos támogatásával. Már a megelőző publikációkból is tudtuk, hogy Szerzők a mostani kiadványban feldolgozott hegységeken kívül bejárták és dokumentálták a Kárpát-medence több, mint félezer édesvízi mészkőelőfordulását, sőt túl ezeken, meglátogatták a kisázsiai recens telepeket is. Munkásságuk átfogó méretét igazolja a szövegben is hivatkozott 361 tételes irodalomjegyzék, ahol megtalálható Hantken Miksa 186l-es tanulmányától kezdve Zötl J. G. 1974-es Karszthidrogeológiáján át a legújabb amerikai travertinó leírásokig minden, ami a témához alapul vehető. Az európai viszonylatban is kiemelkedő műnek ez az egyik pillére. A másik a másfél évtizedes terepi kutatómunka (36 fénykép-melléklet mutatja be), a harmadik pedig a modern paleontológiái, paleomágneses, radiológiai kormeghatározó vizsgálatok. A „háromforrású" alapadathalmazt ezután már „csak" rendszerezni kellett. Sok kutatás gyakran ebben a fázisban süllyed ellentmondásba, zűrzavarba. A Szerzők modern „rendszerszemléletű" szintetizáló módszere, annak formai megjelenítése (táblázatok, szelvények, térképek, idő- és térbeli fiktív forrásvándorlási vázlatok) más földtudományi kutatások számára is példát mutathatnak: nem a szenzációt keresik, hanem az igazságot! A mű érdekes és vonzó lehet a „nem geotudományok" művelőinek is: hidrogeológusoknak, biológusoknak, mérnököknek és általában a „természetkedvelőknek", mivel a földtörténet legutóbbi 10 millió évéről nyújt izgalmas, olvasmányos képet. A Gerecse—Budai-hegységek karsztvízforrás nyomai, vándorlásainak színterei olyan helyszínek, ahova könynyen eljuthatunk, ahol tulajdonképpen naponta megfordulunk,'de ez ideig „technokrata, civilizált vakságunktól" semmit sem láttunk a geológiai erők drámai működéséből, emlékeiből. Túl tájtörténeti jelentőségén, ez a mű rádöbbenti a mindennapok mérnökét is a föld alatti vízmozgások rendkívüli körülményeire: az emberi léptékkel alig követhető, óriási mértékű IDŐ és TÖMEG rend kívüli következményére. Aki ezeket a folyamatokat mégis felfogja, csak Madách szavaival vigasztalódhat: „Azzal ámítottuk egymást, hogy tudunk, s a valónál mind csak bámulunk." A kiadvány egy olyan alapdokumentációnak is tekinthető, amely adathalmaza kiindulásul szolgálhat további szerkezetföldtani, földtörténeti, kéregmozgási, őstörténeti vagy éppen gyakorlati víz-, építőkő-, kavicskutatásoknak is. Végezetül nem hallgathatjuk el az Akadémiai Kiadó — tudományos, pénzügyi lehetőségeink ellenére is — színvonalas munkáját ós a lektorok, szerkesztők minden bizonnyal átvett útmutatásainak hasznosságát. Szlabóczky Pál