Hidrológiai Közlöny 1990 (70. évfolyam)

1. szám - Vita - Zsuffa István. Kisebbségben

VITA 49 ág iránt, amelynek életem köszönhettem, de az az ág -- az élo természet irányomban teljesen közömbös volt. Ezek a mostani mentőágak azonban tele szenvedéllyel nyúlnak a megmentendők felé. Nagyon is nem közömbösek. Egy érzelemben mintha mégis fogyatékosak volnának. Nem vártak hálát. Hogy hálát eleve nem vártak, ínég megmagyarázható. De hogy utólag is félszegen hallgatták - ez mivel magyarázható? Hogy ez meg a mi természetünk, hogy az elemek támadására elemi szenvedéllyel töltsön el bennünket a segítés ösztöne, ember voltunk záloga, a közösségi erő. Áradva a legszebb víz is ronda, az eladdig legmagasztosabb képet nyújtó is - alattomos, aljas. Cz. J. megfigyelése: a házzal, amelyet az ereszig elöntött, amelybe tehát már behatolt, mintha csak enyelgett volna a víz. Hullámaival mosolyt gyűrűzött köréje. Szinte pajzán mozdulatot végzett, ahogy a szalmatetőt föl fölemelte, akárcsak valami szoknyát. Amikor az tán hirtelen - valósággal, mint egy állat, mint egy őrült -- fölborította, maga alá döntötte s hörögve magával ragadta eszeveszett rohantában Milyen bányas-bájos bájolkodó édeskedö - Petőfi versének kezdő szakaszaiban a Tisza. A kitűnő vers a zseniálisan tömöritett fordulattal lesz remekmű: amidőn- a béke példaképe egyszerre „mint az őrült, ki letépte láncát" vágtatni kezd, el akarja nyelni a világot. A hadászati tervkészítés első teendője: kiszámítani az ellenség lehetsé ges lépéseit. Nincs olyan elvadult, elembertelcnedett ellenfél, amelynek szándékait ne tudnánk emberi ésszel föltételezni. Ám a természet észjá rása nem emberi. A nyúlgátak Körösladányt is a falu szélén védték. S hol tört be a föld alatt futó víz: a „buzgár"? A község közepén, egy konyha ban. Milyen kanyarokon: egy nem emberi agy milyen tekervényein át. így bajos a tervkészítés. Volt alkalmam - még a mohácsi árvíz idején - hosszabb időt töltenem egy ilyen elemi - azaz nem emberi észjárású - erőkkel küzdő hadserccj vezérkarában. Öt telefon csengett, félóránként ötfelé vágtatott el egy-egy segédcsapat. S lelt már feleútban más helyzetet, mint amilyenre kérték és küldték. Egy sem tért vissza. Mind remekül működött. Mind tudta, hogy nem egy helyzetre menesztették, hanem egy föladatra. Napóleon nevéhez fűződik a stratégiai újítás, illetve a fölújítás -- kiált ványba foglalt hadiparancsai tanúsítják hogy a legkisebb baka is tud ja, miért harcol: mit nyerhet, ha nem vészit. Az OVII, az Országos Vízügyi Hivatal vezérkarai példásan telték a dolguk. Éfcpígy a mozgósított polgári szervezetek, a kivezényelt katonai alakulatok stábjai. Egymás után nyerték a csatákat, még ha visszavonulásra kényszerültek is. Mert legkisebb katonájuk is tudta a teendőt, c» lom, a holland táj jellegzetessége, nem gabonát őröl. Vizet szivattyúz, ta lajvizct, magasított csatornákba. Évszázadok óta. Ilyenféle érzésem volt, amikor először bejárhattam egy darabot a mi alföldi gátrendszerünkből, Sarkad határában. Az arányt nézve, Hollandia után, azt hiszem, Magyarország épitett legtöbb bástyát termő vidékei védelmére. Képzeletátalakító, amit Nyári Ödön vízmérnök adatai nyomán Bertha Bulcsú közöl: országunk lakosságának csaknem fele él töltés által védett falvakban és városokban; a mi területünk egynegyedét óvja emberkéz emelte gát, négyezer kilométer hosszúságban. A középkor tudatában Magyarország csupa hegy. Még a török korszakban is. Szemközt velem a falon szülőföldem néhány váracskájának XVII. századi metszete függ. Simontornya és Koppány egy-egy Vezúv tetején áll, noha valójában ezek is csak mocsárerőditmények voltak. Csupa bérc Vörösmarty Magyarországa, de még az is, amelyet Supervielle megénekelt. A táj örökölt képét Petőfi és Arany kezdte átrajzolni; Móricz és Tömörkény folytatta. Még mindig akad hozzátennivaló. Van dolgunk a/, elemekkel is. Erejük ma ínég csak fenyeget. Föladatunk tehát: visszanyom ni. De vak-vad erőt is lehet okosan fölszabadítani: emberiesitve. Így holnap tán hasznosítható lesz, igába törhető. S előrevisz. A tanító nem pofozhat. Észlény üléssel észlényt nem nevelhet. A természet azonban pofoz; nem észlény lévén, ütéssel magyarázza a maga szándékait, azaz a számunkra hasznosakat is. Kárpát-medence népei most megint figyelmeztetünk az annyiszor hallott (s oly kevésszer megszívlelt) leckére: hát nem egymás mellett a helyetek, hát nem kölcsönös segítés a dolgotok? Nem fenyegeti veszély családom vagy környezetem egyetlen tagját sem, károsodás egy fillérnyi értékemet sem. Mit érzek mégis? Megnőve kedett biztonság, védettség - már-már azt írtam szeretet - légkörében sietek ügyeim intézni át a Margit-hídon. Mintha én terveztem volna ezt a hidat. Egyenrangúan tekintek le a Dunára. Noha - az imént mondta be a rá dió - holnap cz kezd „tetőzni". 290 szívvel-lélekkel akarta, hogy nyerjünk. A levegőben volt, hogy nyernünk kell. A veszély ritka szép pillanatokkal ajándékozott meg bennünket: az egész ország, mondhatni, egy közös tüdővel lélegzett; egy lett; bőrünk alatt is ereztük, lám, mit jelent magyarnak lenni. Soha rondább viselkedésű ellenséget. Soha szebb célú háborút. Soha pacifizmusmentesebb harcot. Soha tisztább kiélését, hogy üsd-vágd; a rosszat. Magyarország ezt a háborút megnyerte. Kellett hozzá erőfeszítés, tudás, akarat: kellett áldozat is. Az ellenség bc-benyomult. De sikerült útját állni, bekeríteni, hurokba fogni, nem másként, mint a háború nagy tankcsatáiban. Falvak sorát ürítette ki az ásós kapás hadsereg. De volt még egy csatanyerés. A belső bizalomé. Annak az érzete, hogy ha a küzdelem továbbfolyik, az egész ország odaáll; minél többet áldozva, annál egységesebben. F. Erzsike csípősen, bár mosolyogva: - Vettétek észre?! Pesten a villamosokban udvariasabbak azóta az emberek. Csak valami bajunk legyen, rögtön közelebb vagyunk egymáshoz! Ez a csapás századok óta sújtja a Kárpát-medence népeit. Legvégzetesebben a sík vidékek és völgyek művelőit. F könnyel küzdve mondja: - Minden mindig minket ér. A tehetetlenség könnyei. A buzgár csak a Ballagiban van bent. Mai jelentése? Afféle pestiskelevény a föld testén,- maga a pusztulás fakad föl vele? Ez a fölbuzgó ár a halált hozza, visszanyomhatatlanul. Nem lehet eltömni; csak körülrakni homokzsákkal, töltéssel. Ekkor már van szaga is. Közlekedő edényként mutatja, mi tombol alant, mekkora nyomással fenyeget a veszély. Hogyan vizsgázik a kultúrából egy nép? Merészen hangzik: ahogy egyénei egymást kezelik, egymás iránt éreznek. El-elkcseredhctünk jármüveink lépesein hallható vélemény-, illetve indulatcserék hallatán: micsoda elmaradottság! Udvariasság - civilitás - dolgában biz évtizedek vannak előttünk, hogy eljussunk a humanitás felsőbb régióiba, de eljuthatunk és gyorsabb iramban is, íme, a reflexek serege mutatja, hogy megvan rá az adottság is, a hajlam is. Hollandia nagy része a tengerszint alatt fekszik, létét hatalmas gátrendszerének köszönheti. Aki bejárja ezeket a gátakat, egyidőben érzi - nyomasztóan - a természet hatalmát az ember ellenében és - melleinelően - az ember erejét szemben a természettel. Hátha még a síkságon is megfuttatjuk a tekintetünket a gátak magasából. Az a rengeteg széJmaAz 1965. évi árvíz elleni védekezés is sikeres volt. A nagyon hosszú és a korábbi katasztrófát okozó árvizek szintjét jóval meghaladó árvíz során a védelmet irányító mérnökök még jól emlékeztek az 1954. évi Szigetközt elöntő és az 1956 telén Ráckeve és Mohács között pusztító árvízre. Sorra érkeztek a hírek a németországi, ausztriai károkról a jugoszláv gátszakadásokról, majd a csallóközi katasztrófáról. Akik ott voltak, igazolhatnak, hogy a szükségszerűen csak pesszimista következtetésre okot adó emlékek és hírek ellenére önbizalmunk csak fokozódott: bár a töltések a 56-os árvíz óta nem változtak, és sokkal gyöngébbek voltak a csehszlovák oldal gátjainál (tömegük alig érte el a mai védgátak tömegének harmadát, ötödét), egyre biztosabbak lettünk a sikerben. Éreztük, hogy többet tudunk, mint a víz, nem érhet meglepetés.' Ezt az öntudatot ezen árvíz során — 1945 után — először tapasztalt szakmai önállóság ós szakmánk iránt bizalom, táplálta. A Vízügyi Szolgálat akkori vezetője, Dégen Imre, nyilván az 1956. évi jeges árvíz során szerzett saját tapasztalatai alapján, nagy eréllyel biztosította a védekezés teljes önállóságát vállalva a teljes felelősséget. Az árvédelmi kormánybiztos, Dégen Imre által kivezényelt katonaság éppúgy, mint parancsnokaik a vízimérnökök útmutatása szerint dolgoztak. Eltűntek az 56-os árvíz öntevékeny „szakemberei", a buzgárok ellennyomó medencéit kiszivattyúzó, vagy éppen a nyugalmi szintig magasító rendőrtisztek vagy párttitkárok. A védvonalon a hozzáértés „rendje" váltotta föl a pártbürokráciát, vagy pártanarchiát, a tudálékos nyüzsgést, az erőszakos butaságot, a politikai gátlástalanságot. A sikeres védekezést jelentő rendet, a nélkülözhetetlen műszaki automómiát egyértelműen a legfőbb irányító, Dégen Imre biztosította. Nem emberi gyöngeség, ha-