Hidrológiai Közlöny 1990 (70. évfolyam)

1. szám - Vita - Zsuffa István. Kisebbségben

48 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1990. 70. fiVF., 1. SZÁM személyes biztonságunk, épségünk, életünk nem volt a legkisebb veszélyben sem, nem kockáztattunk semmit. Aki látott árvízkatasztrófát, tudja, hogy a védekező mérnök, akár a gáton, akár a gátőrházban, teljes biztonságban van. Kétségtelen azonban az is, hogy az árvédekezést irányító mérnököket is hajtja valamilyen többleterő, ami sokszor hihetetlen többletteljesítményekre vezet: a 60 órás szolgálatok, az egv nap alatt elvégzett munka mennyisége, üteme a hivatalnoki, vagy akár műszaki kötelességteljesítéssel nem magyarázható. Nem cinizmus, ha azt állítjuk, hogy ezt a többletteljesítményt nem kizárólag a veszélyeztetettek iránti önfeláldozás hajtja. Minden munka, a legnagyobb szervezettséget igénylő árvédekezés pedig különösképpen, megszervezhető és megszervezendő a rendelkezésre álló munkaerő ésszerű igénybevételével. A vízimórnök árvízi igénybevétele viszont szükségszerűséggel nem indokolható módon múlja felül az ésszerűség határait. A vizimérnök ilyenkor találkozik munkája, élethivatása konkrét megvalósulásával. Minden adminisztrációs nyűg nélkül, közvetlenül látja munkája eredményét és hasznát. Tisztában van azzal, hogy a védett területek biztonságának a megóvása a legfontosabb eredmény, az elsődleges cél, de ennél is jobban érdekli, hogy sikeres-e munkája a természet folyamataival. Tényleg úgy viselkedik-e a víz, az átázott töltéstest, ahogyan azt a hidraulika, a hidrológia, talajmechanika hol egyszerű, hol a jelenség bonyolultságát megközelítő, igen összetett modelljével azt kiszámította, megbecsülte. Gyors beavatkozására úgy válaszol-e a víz, ahogyan azt várja, és tud-e adekvát ós gyakorlatban igaznak bizonyuló választ és megoldást találni azokra a rendkívüli természeti jelenségekre, amelyekkel ilyenkor szüntelen találkozik. Ezért nem tudja védvonalát elhagjmi, ezért nem megy pihenni, mert nem akar lemaradni semmiről, mindent személyesen akar látni, minden új jelenségre maga akar választ adni, látni akarja, hogy válaszára hogyan reagál a jelenség, a veszélyes folyamat. Ez az, ami a rendkívüli fizikai erőfeszítéseket és teljesítményeket magyarázza, és amelynek elsősorban kívülállóak által erőltetett heroikus oldala számunkra érdektelen. De egyáltalán nem érdektelen az ezeket az erőfeszítéseket sarkalló szakmai alap. A mai 50—60 évesek nemzedéke legalább négy hatalmas árvíz során vett részt árvédekezésben. 1954 és 1956 árvízi katasztrófája, majd 1965 és 1970 sikeres védekezése során mindannyian saját bőrünkön éreztük, hogy mit tud a víz, ós mennyit tud ebből az ember, a vízimérnök. 1965-ben is, 1!)70-ben is az egyik legfőbb örömünk és elégtételünk az volt, hogy a viz igazolt minket, tudunk a vízzel bánni. Szolgálatunkban, minden biz.onnyal, ekkor vert gyökeret az „önteltönbizalom", amely arra hajt minket, hogy ma is mechanikai, valószínűségelméleti, természetföldrajzi irányba „tereljük el" a vitát, fizikai tényekkel kíséreljük meg magunkat, szakmai becsületünket védeni. A „vizes lobby", azaz a Szolgálat tagjai, ezeken az árvizeken győződtek meg arról, hogy a víz mozgását szabályozó törvények az egyetemen és a gyakorlat éveinek, évtizedeinek kutatás jellegű munkája során megtanulhatók, uralhatók. Láttuk, hogy a 2x2=4 éppúgy igaz, mint a nempermanens vízmozgás differenciálegyenlete, ós hogy a nagymarosi duzzasztóval nem lehet Budapestet elönteni, a víz nem szaporodik, ós nem mászik fölfelé. Hisszük, és tudjuk, hogy a. vizimérnök képes arra, hogy úgy irányítsa majd a csúcsra járatás hullámait, ahogyan azt az akár pillanatonkénti változó követelmények megszabják. Ez az önteltségünk oka, ezért nem értjük ellenfeleinket. Azt könnyű megértenünk, hogy a kívülálló az alapvető kérdésekben éppúgy, mint a bonyolult részletekben nem lehet tájékozott, csak azt nem értjük, hogy honnan ered önbizalma ahhoz, hogy éppen ezekben a műszaki kérdésekben hirdesse a legmegsemmitítőbbnek szánt kritikáját, és szerezze a híveket mozgalmához? A „vizes lobby" 1965-ben ós 1970-ben két hatalmas árvízen lett úrrá, azzal a szellemi fegyvertárral, amellyel a felső-dunai vízlépcsőrendszer is épül. A vita objektivitását, ellenfeleink szavahihetőségét erősítené, ha legalább annak a szubjektív ténynek hinnének, hogy a Duna árvizeit ismerjük. Hogyan okozhatna árvízveszélyt az a Vízügyi Szolgálat, amely 1965-ben és 1970-ben — a környező országokat a szó szoros értelmében elöntő — árvizeit a töltések között tartotta. Hogyan okozna „fölmérhetetlen károkat" az a csúcsra járatás, amelynek napi árhullámait az a Vízügyi Szolgálat irányítja majd, amely a természetnek valóban „fölmérhetetlen károkkal fenyegető" hatalmas árhullámait biztonságosan levezette. A mostanihoz hasonlóan, 1970-ben is az érdeklődés középpontjában volt szolgálatunk, ellenkező előjellel, bár korántsem annyira egységes megítéléssel. Az árvíz során az egész országot mozgósították, a propagaridagépezetet is. A vízügy akkor is „manipulált": helikopteres sajtótájékoztatót tartott. A kísérő mérnök mesélte, hogy a levegőben több volt a „hozzáértő" kritika, mint a lelkesedés. Olyan vélemény is elhangzott, hogy a „vizesek" (akkor még nem „lobby") csak propaganda kedvéért ürítették ki Makót! A 1S évre előremutató „szakértő" kritikus hozzászólása, több hasonló megjegyzéssel kísérve, elkeserítette kollégánkat. A következő éjszaka még az is eszünkbe jutott, hogy hátha a „lélek mérnökeinek" van igazuk, ós fele annyi költséggel is megoldhatnak feladatunkat. Az idő akkor gyorsabb volt: mindkét oldalról hamar jött az igazolás. Az árvizet követően föltártuk a híres buzgárt, a kitelepítés indítékát: a több méter hosszon és mélységben aláüregelt gátat a szó szoros értelmében csak a hatalmas ellennyomó medence rendszerünk vízfala tartotta. Makót a gátszakadástól néhány kilogrammnyi földtömeg, néhány centiméter vízszintkülönbség mentette csak meg. A szakma igazát, a kitelepítés szükségességót a tudományos értékelés, a föltárás igazolta. A tudomány hitelesítése mellett, amiben most is bízunk, az írók részéről is volt a mostanitól elütő hang A helikopteres nap után 1 nappal, 1 héttel vagy talán még később, ma már nem emlékszem, olvastuk Illyés Gyula itt újra nyomtatott jegyzeteit. O nem volt a helikopteren, vajon őt hogyan manipuláltuk? ILLYÉS GYULA: Jegyzetek ci nehéz napokból Úszni még nem tudtam, tízéves lehettem, (le fürödni már lejártam - lcleszöktem — együtt a bandával, a Sióra. A rohanni, örvényleni is tudó folyót kétoldalt sűrű fűzfabokrok szegélyezték. IIosszú ágaikat messze bele lengették a vízbe, oly kecsesen előrehajolva, mint a lavór fölé a hajukat mosó nők. Megfogódzni egy ilyen szép ágba, aztán egy másikba: az úszni nem tudónak ez volt a módszere, hogy mozogjon is a vízen. A soron következő ágacska egyszer csak tőből kiszakadt. Elmerültem, fis sodródtam a folyó közepe felé, már a víz alatt. Egy öröklét volt a rémület, ami olt elfogott - nem vehettem lélegzetet. Az öröklét végén valahogy mégis kezembe került egy újabb ág. Új lét kezdődött. De a rettenet még nem múlt cl. Ez az ág oly vékony volt, hogy a végén nem is rostosodott fává - nyálkás kocsány volt, mint a virágszár. Óvatosan, mondhatni a levelekbe kapaszkodva helyezkedtem, kormányoztam magam, hogy,ne. vissza, a pokolba kerüljek, hanem a napsütötte partra, a mennyországba. Ismerem hát a szabad víz szörnyűségeit is. E mostani előtt is láttam árvizet. Bodroghalásznál, Bajánál. Csaknem utolsóként siettem végig éjszaka, felhőszakadásban, egy esendő nyúlgáton, amely egy rettegő falut olyanféleképpen kötött össze a világgal, mint engem az a hajdani fűzfavessző. At tudom venni, idegzetembe is, hogyan csüng ma falvak sora egy-egy bekötő úton; egy-egy gátszakaszon; amelyek még tartanak, még mindig tartanak, de meddig fognak tartani? De el tudok képzelni - át tudok venni - egy merőben új érzést is. Amit velem az a fűzfabokor tett, nem értem tette. Ujjongott bennem a hála az 19 Mégis nz ember az úr 289