Hidrológiai Közlöny 1990 (70. évfolyam)

6. szám - Kató Pál: Az Bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer ökológiájának néhány fontos kérdése

360 HIDROLÖGJLAI KÖZLÖNY 1990. 70. ÉVF. 6. SZÁM te csak 2—3%-a a hulláimtérnek. Ez az erdősültség akkor keletkezett, amikor az utolsó európai jégkorszak lassan visszavonult és a hűvös, csapadékos égihajlat következtében egész Európa beerdősült a 2500 m-nél nem magasabb hegycsúcsokig és a Skandináv-félsziget tundrájáig. Erdősült volt a Nagy- és a Kisalföld is. Mindösze Vác—Budapest—Hatvan—Kecskemét térségében volt erdős sztyepp és a Balkán-félszigeten, valamint a Szovjetunió déli részén volt nagy kiterjedésű sztyepp [4], A Duna 817 000 km

2 vízgyűjtő területe az Alpok hegycsúcsai kivételével szintén erdősült volt, aminek következtében a csapadékok vizét hordaléktól mentesen és jelentéktelen áradásoklkai vezette le. Hérodotosz az Európát ismertető munkájában a Dunáiról ezt írta: ,,Az Istras (gör. Duna) a legnagyobb folyam, egyforma vízbőséggel folyik télen-nyáron." [5] Megállapítását elfogadhatjuk, mert sokáig tanulmányozta a Nílus áradásait is, így feltűnt neki az, hogy a Dunának áradásai nincsenek. Bizonyíték az is, hogy a Kis- és a NagyAlföld már az ókorban is lakott volt és a Dunának nem lehelitek veszélyes áradásai, különben partvidéke lakhatatlan lett volna, úgy mint ma lenne az a védtöltések nélkül. A sűrű és vastag alomtakaróval rendelkező erdők késleltették a Duna vízgyűjtő területén a csapadék lefolyását, valamint lényegesen csökkentették a lefolyó víz mennyiségét. Ezt a tényt a hidrológiai tudomány is megerősíti. Eszerint erdősült területen a lefolyási tényező 0,03 is lehet, míg kopár területen az 1,0-t is "közelítheti [6]. Vagyis az erdő a lefolyást erősen visszafogja. Az ember azonban a Duna vízgyűjtő területét is benépesítve, mintegy másfél évezred alatt az erdők kb. 75%-át kiirtotta. Az erdősültség csökkenésével megnőtt a lefolyás, növekedett a Duna hordalékszállítása és a hordialéklerakódás, emiatt a folyó medrének emelkedése. Ez az emelkedés évi 2—3 cm lett, azaz a szigetközi mederfeltöltődés 100 év alatt 3 im [7], Ezt a tényt igazolja az alábbi két jellemző mérési adat is: 1853-ban megmérték Szapnál az igen magas áradási vízszintet, amely 112,88 mAf, és a kisviz szintjét, amely 107,97 mAf volt [8], Ugyanitt az 1954. évi árvíz alkalmával 117,54 mAf m és 111,46 mAf volt a nagy- és a kisvízszint. Tehát a mért emelkedés meghaladja a 3 m-t. A szigetközi Duna-szakasz kavicsos medrének emelkedését az 1898—1953. közötti mérések bizonyítják. Ezek nagysága középvízszinten minimum 66 om és maximum 190 cm. Az árvizek gyakorisága a győri levéltárban és az Észak-Dunántúli Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság irattárában fellelhető adatok szerint: A XI. században 2, XII. sz.-ban 3, XIII. sz.-ban 6, XIV. sz.-ban 2, XV. sz.-ban 4, XVI. sz.-ban 11, XVII. sz.-ban 7, XVIII. sz.-ban 26, XIX. sz.-ban 30 és a XX. sz.-ban 45. A két utolsó század áradásainak gyakorisága a töltések megépítése és az ipari szükségletek miatt végrehajtott nagymérvű erdőírtáso'k miatt következett be. A XX. század árvizeit a dunaremetei vízmércén mért 450 cm-t meghaladó vízmagasságok adják. Ez lett tehát az első beavatkozásiunk következménye a Duna természetes lefolyási rendjébe. A magyar Felső-Duna fenti romlása és a XIX. század harmincas éveiben megindult gőzhajózás elháríthatatlan akadályai arra kényszerítették a magyar kormányt, hogy gyökeresen szabályozza a Dunának ezt a szakaszát és mentesítse a lakosságot a mind gyakrabban ismétlődő és emelkedő áradásoktól. A munkálatok osak a kiegyezés után indulhattak meg és 1896-ban fejeződtek be. A szabályozás során mederszűkítő párhuzam-művekkel 300—350 m-re szűkítették a Dunát, majd sarkantyúkkal (ruganyokkal) igyekezetek a kavicszátonyok között és a vándorló gázlók félétt biztosítani a hajózás megkívánta vízmélységet. Egyidejűleg megépítették a 6—8 m magasságú áinmentesítő töltéseket azzal, hogy százévenként egyszer előforduló valószínűségű áradástól is megvédjék a Kisalföldet. Vizsgálták az akkor is mintegy évi 1 millió köbméter érkező és a kisalföldi Duna-szakaszon 60 km hosszban lerakódó kavicstömeg eredetét, és ennek megszüntetésére megindították Magyarország és Ausztria területén a hordaléfcfélfögó és vízlefolyást késleltető vadpatak szabályozásokat és kopárfásításokat. Az eredmény közismert. A hajózás csak súlyos akadályokkal és igen nagy költséggel, kiesésekkel biztosítható. Jelenleg — 1990 február 10-én — is állanak a hajók itt, várva a továbbjutási lehetőségre. Az évszázad még nem múlott el, de már két katasztrofális árvíz is sújtotta a Kisalföldet, az 1954. és 1965. évi. A vadpatakszabályozási munkálatokat a széthullott Osztrák—Magyar Monarchia utódállamai nem folytatták. Az ármentesítő töltések közé szorított Duna nagyvizeinek 10 m-t is elérő vízoszlopa nagy menynyiségű vizet sajtolt a kavicsos altalajba és ez méterekkel emelte meg a talajvíz szintjét, aminek következtében az őseredéti ár- és hullámtéri kemény lomb,erdők (tölgy, szil', juhar, kőris) kipusztultak, és ezeket felváltották a nyár- és fűzerdők. Ugyanis a kemény lomberdők gyökérzéte nem viseli el a tartós elárasztást, míg a lágy lomberdők gyökérzete az állandó talajvízszintig hatol, mert 1 g száraz anyagnak a felépítéséhez átlagosan 256 g víznek az elpárologtatása szükséges és a nyárfa négyszer, esetleg ötször annyi száraz anyagot is termel, mint pl. a kőris '[9], Ez az oka annak, hogy az elmúlt évszázad alatt a hullámtéri erdők megváltoztak és erdészeti szempontból a Duna természetes lefolyási rendjébe történt második beavatkozás kárais volt. A BNV megépítése már a harmadik beavatkozás a Duna természetes lefolyási rendjébe, és ez már sokat javít azon, amit az első kettő elrontott. A rendszer azáltal, hogy Ásványráró és Dunakiliti között (1815—1840 fkm) felső vezetésű hajózási csatornába vezeti a Duna vizét, a jelenleg méterrendűen változó talajvízszint állandósítani fogja, a jelenleginél álcsonyabb szinten. Ez lehetővé teszi azít, hogy a Kisalföldi Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság (KEFAG) ismét telepítheti majd az értékesebb kemény lomberdőket, de az alacsonyabb