Hidrológiai Közlöny 1990 (70. évfolyam)

3. szám - Refuznyiki - Gál Ferenc: Levél

Refuznyiki 189 badulása után fokozatosan kapcsolódott be a műszaki és tudományos tevékenységbe. 1988-ig az Európai Mérnök Szeizmológusok Nemzetközi Szövetsége Magyar Nemzeti Bizottságának elnöke.) — Ami egy, mégis bekövetkező földrengés hatását illeti, ott is támaszkodhatunk józan megfontolásainkra. Ha pl. egy természetfeletti erő a pillanatnyilag 8 m szintkülönbséget tartó gátrendszert teljes egészében felemelné — ami nyilvánvalóan lehetetlen, csak gondolat-kísérletként kezelhetjük — akkor maximum egy 4—5 m magas szökőár indulna el és fokozatosan ellaposodva, Pestnél már legfeljebb a rakpartokat öntenné el. Semmiképpen nem lenne belőle egy magasabb, mondjuk 12 m-es hullám! — Ha viszont a gát összetörve, betontömbként a helyszínen marad, akkor a lefutás lassúbb, az ellaposodás gyorsabb volna. Ez különben nem lenne már érdekes: egy olyan földrengés, ami a gátat összetörné, a nem túl messze fekvő Budapestet lesöpörné a földszínéről! Ezek után, mit gondoljunk a többször emlegetett (szerencsére az összefoglalóból már kimaradt) manipulációról, amely Budapesttel kapcsolatban egy talán 75 m magas olasz völgyzáró-gát összeomlásánál észlelt körülményekkel fenyegetőzik? Erősen vitatott és támadott téma a vízlépcső-rendszer gazdaságossága. Ez szocialista viszonyok között közismerten nehezen kezelhető kérdés (főleg a napjainkban annyit emlegetett piaci viszonyok hiánya miatt). E bonyolult kérdéskörhöz bátran hozzászól mindenki, olyanok is, akik nem vették maguknak a fáradtságot, hogy a nem túl szokásos, s távolról sem egyszerű szerződéses viszonyokat legalább vázlatosan áttekintették volna. Erre egy-két mondattal ki kell térnem. — A csehszlovák és magyar fél jogi helyzete azonos, egymáshoz való — egyenrangú — viszonyukat államközi szerződés szabályozza. Az osztrákok magánszerződéses alapon magyar oldalról kapcsolódnak a munkába, a közhiedelemmel ellentétben a beruházás egyes részeire fővállalkozók, í 11. magyar fogalmak szerint beruházók, akiknek a tevékenységét osztrák hitelek finanszírozzák, s akik mellesleg — alvállalkozóként — magyar építővállalatokat foglalkoztatnak. Ez a konstrukció úgy jött létre, hogy mikor részünkről a tőkehiány a beruházás érdemi elkezdését kétségessé tette, osztrák tőke bevonásával sikerült az ellehetetlenülést elkerülni. Az osztrákok tehát mintegy maguknak építenek, mi a helyet, a vízlépcső-rendszerbe való beilleszkedés lehetőségét adjuk, s ők hasznukat a túlnyomó részt őket illető energiából kapják majd meg, aminek lefutása után az osztrákok által épített objektumok is a magyar államra szállnak. Így sikerült elérni — akkor azt hitték —, hogy a komplett rendszer megépüljön, s magyar részről a tőkeigény ne haladja meg az akkoriban elviselhetőnek tartott kereteket, illetve, hogy ne kelljen a vízlépcső érdekében máshonnan beruházási összegeket elvonni. Ezen túlmenően az osztrák fél vállalta, hogy az ő érdekeltségük 30%-áig magyar építővállalatokat foglalkoztat, s azokat valutában fizeti. Szerény mennyiségű villamos energiát a magyar fél is kap, de a termelt energia zömét — kezdetben törlesztésként, később pedig egyre nagyobb hányadban készpénzfizetés ellenében — az osztrák fél viszi el. Az is kiköttetett, hogy az építkezés meghiúsulása esetén a magyar fél azt az energiát, ami az osztrákoknak jár, más forrásból fogja rendelkezésükre bocsátani. Tény, hogy ez a számunkra előnyös konstrukció nem növelte volna adósságainkat, azt a „mű", ha lassan is, maga fizette volna ki —, míg most a leállással sikerült ebben a vonatkozásban is az adós helyzetébe manőverezni magunkat. (Ezt az építés későbbi ellenzői közül sokan nem értették meg — közöttük a derék prof.* Lipták (USA, Yale egyetem?) — távolba szakadt hazánkfia sem, aki azzal tisztelt meg bennünket, hogy a mű továbbépítése, illetve tanácsainak mellőzése esetén mindent * Ilyen címre sem a Yale-egyetem, sem a magyar törvény nem jogosítja (a Szerkesztő) el fog követni, hogy hazánk ne kapjon újabb nyugati hiteleket. (Talán szerencsésebb lett volna, ha ezeket egy-két évtizeddel korábban gáncsolta volna el . . .) Érdemes megjegyezni azt is, hogy a vízlépcsőhöz tartozó villamosenergia-kapacitás objektív jelenléte az osztrák érdekeltség ellenére növeli ellátásunk biztonságát, mert szükséghelyzetben a szomszédok kölcsönösen kisegítik egymást, tehát szó lehet az osztrákoknak járó energiamennyiség pillanatnyi felfüggesztéséről és a szükséghelyzet utáni pótlásáról. — Az osztrákok vázolt, különös helyzete sok mindent megmagyaráz. Azt a titkolódzást, mellébeszélést, amit a „vizes lobby" a beruházás céljával kapcsolatban mutatott, s ami a beruházás fő érdekeltségeként hol az energiatermelést, hol az egyéb célokat (árvízvédelem, hajózás stb.) jelölte meg, s ami nem teljesen megalapozatlanul keltett a közvéleményben viszszatetszést, fokozva az ellenszenvet az egész beruházással szemben. Erre — amint a tervező túlbuzgalmával kapcsolatban is említettük, akkor sincs mentség, ha az ilyen gyakorlatot elfajult tervgazdaságunk szokásossá, gyakran elkerülhetetlenné tette. („Ha mi nem mondunk nagyot, nem rajzolunk rózsaszín képet elKépzeléseinkről, lemaradunk az ígéretlicitben, más Kapja a pénzt és a beruházást". Hiszen mindenki ilyen, s hasonló módszerekkel dolgozik.) — Hozzátehetjük, hogy a „vízlépcsősök" — mikor már sínen érezték magukat — nem sokat törődtek az „image"-dzsel. Ez nemcsak túlzottan magabiztos nyilatkozataikban jelentkezett, hanem olyan magatartásban is, amikor pl. Dunakiliti szerencsétlen polgáraival szemben nem ismerték el a kárt, amit nehéz járműveik a házak állagában okoztak. — Ezen nem múlott volna a beruházás gazdaságossága; különben is a tények tények, s a jog legalább elvi érvényesítése nem függ a károkozó pénztárcájától. Érdemes megjegyezni, hogy az osztrák fél helyzetének nemisinerése félreértést okozott — ez vezetett a vissza-visszatérő ötletre, hogy „adjunk az osztrákoknak más munkát" — pl. a szennyvíztisztítók megépítését, ök egyértelműen a saját energiaellátásuk hosszabb távú javításában voltak érdekeltek, s ezt maguk finanszírozták. Ha mindezek után a küszöbön álló döntés gazdasági oldalát próbáljuk megközelíteni, t.i. hogy építsük-e tovább a vízlépcső-rendszert, eredeti elképzeléseink szerint, vagy kisebb-nagyobb módosításokkal — függesszük-e fel az építkezést, vagy egyes elemeit, vagy hagyjuk abba az egészet, visszacsinálva azt, ami visszacsinálható, s megfizetve külföldi partnereinknek, ami kárt okoztunk, s közben gondoskodjunk arról az erőművi kapacitásról, amit a vízlépcső helyett most külön létesítendő forrásból kell szerződéses kötelezettségeink értelmében fedeznünk —, nos, alighanem külön tanulmány válna szükségessé. Mégis, nem mondhatunk le bizonyos fokú tájékozódásról, amj nélkül döntésünknek ez a nagyon fontos oldala teljesen megalapozatlan volna. Vázlatos megfontolásainkból zárjuk ki az összes közbülső megoldást (lehet, hogy ezek között lesz végül a „legkevésbé rossz", szóval, az „ideális", s ezek is jobban kezelhetők lesznek, ha a fő változatokban tisztábban látunk.) Kézenfekvő, bár úgy látszik, nem mindenkinek, hogy döntésünkben a jelenlegi helyzetből kell kiindulnunk, mind a megépülő, mind az esetleg elhagyandó létesítmények tekintetében. Számunkra ez a Big Bang, a 0 pont, s nem az, ami az építés megkezdésének pillanatában uralkodott. Eljutottunk egy X% készültségi fokhoz, amit X összeg beruházásával értünk el 1989. május 13-ig. Azóta a felfüggesztéssel kapcsolatos költségek, készenlét, állagmegóvás, szivattyúzás stb., az eredeti összeget X

t felfüggesztési költséggel terhelte. Ez az X + X, költség most már minden további változatban benne van, vissza nem csinálható. Ez egy-két fontos megállapításra ad lehetőséget. Először is, hogy érzékeljük a nagyságrendeket, adjuk meg az aránylag legkönnyebben kezelhető X, értékét. Meg nem erősített információim szerint az