Hidrológiai Közlöny 1990 (70. évfolyam)

3. szám - Refuznyiki - Gál Ferenc: Levél

Refuznyiki 187 lehet, még az elektromos energiatermelést is. „Több víz — több élet" (Ebben máig is van valami) — az egész inkább pénzkérdésnek tűnt —, ha egyszer megcsináltuk, az üzemeltetés már „szinte ingyen van". Az egész rendezést fenntartás nélkül természetbarátnak tekintettük — hallgatólagosan inkább —, mert a környezeti szempontok akkoriban (akár néhány évtizede is) jóval kevésbé voltak tudatosak. Mai környezeti szemléletünk sokkal differenciáltabb és érzékenyebb, látjuk az ilyen rendelkezésekkel kapcsolatos hátrányokat is. Erre a szemléletváltásra az összefoglaló is utal. Minden esetre a kvázilobbyvá szerveződő „vízlépcsősök" ebbe az új szemléletbe. nem utolsósorban anyagi korlátokba, időközben felmerült nehézségekbe vagy éppen más ágazati elfogultságokba ütközve kezdtek valóban lobby módra viselkedni. Ennek egyik közismert példája a „Dunausaurus" c. kitűnő film jámbor tervezője, aki egy egészében negatív halászati szakvéleményből kiragad egy értéktelen halfajtára vonatkozó, kedvezőnek tűnő mondatot, s ezt állítja be a vízlépcsőt halászati szempontból előnyösnek mutató fejezetbe. Ilyen manipulatív jellegű a „lobby" változó beállítása; a vízlépcső létesítését hol energetikai, hol árvízvédelmi, vagy hajózási előnyeivel próbálván indokolni. Ennyit az „egyik oldal" csúsztatásairól, amit az „ellentábor" nyilván ki tudna még egészíteni. Hozzá tehetem, hogy nem bánnám, ha ezeket a folyamatokat visszamenő hatállyal is felderítenék, hasznos tanulságul a jövőnek. — Mindez azonban távolról sem ment fel az ellenkező előjelű, egyre szaporodó torzítások kritikátlan elfogadásának — megfontoltan írom le — végzetes következményeitől. Ezek után kezdjük a címmel: „Indokolt volt a felfüggesztés". (?) Az első két hónapban talán indokolt volt: ez éreztette először a partnerekkel, hogy a korábban elképzelhetetlennek (mert abszurdnak) tartott végleges leállítás valósággá válhat, indokolt tehát felmérni saját szempontjaikat, kártérítési igényeiket — ezeket közölni, s így lehetővé tenni a magyar félnek, hogy álláspontját a helyzet minél teljesebb megismerése alapján alakítsa ki. Személy szerint jómagam elfogadhatónak éreztem a Kormány bátor döntését, remélve, hogy a felfüggesztés milliói ellenében további elemzések, információk alapján tisztán láthat és dönthet, s e döntés következménye már milliárdos nagyságrendű előnyökkel jár, ill. tévedésektől kímél meg. — Nem ez történt. Mint az összefoglalás első bekezdéséből kitűnik, egy prekoncepció alapján — hogy „leállunk" — a Bizottság elkezdte ehhez gyűjteni a „károsodásokat és kockázati tényezőket". Helyesen: azt kellett volna csinálni, hogy a — nem kis mértékben a vizeslobby nem mindig kifogástalan tevékenysége alapján előállított szükséghelyzetben — félig kész építkezés, szerződéses kötelezettségek stb. — felmérni, hogy milyen anyagi, jogi, ökológiai, energetikai stb. következményekkel jár a leállítás vagy továbbépítés, továbbá milyen nem számszerűsíthető szempontok szólnak még az egyik vagy másik megoldás mellett és ellen. Az adott, most ellenkező irányban elfogult, a leállás előre elhatározott tényéhez utólag indokot kereső magatartás a sztálini döntési modell továbbélése, a még szánalmasabb, mint az ágazati szempontokat előtérbe helyező lobby-magatartás. Azt, hogy ezt az egyoldalú vizsgálati elvet a Kormány félhivatalosában még le is írjuk. érveket szolgáltatva a mesterségesen ellenérdekűvé tett partnerünknek — már nem is tudom minősíteni. 40 év alatt, úgy látszik, elvesztettük józan megfontoló képességünket! az eltelt hónapok több kérdésben nem elegendők ... számos vizsgálat elvégzésére, sem a végleges következtetések levonására". — Majdnem egyetértünk, de nem halaszthatjuk el döntésünket a végtelenségig, s azért — s nem „szoktatásként" — vállaltuk a felfüggesztést, hogy elegendő tény, ismeret, adat legyen a kezünkben, hogy a reális műszaki-gazdasági életben szokásos és joggal megkívánt biztonsággal dönthessünk. Ez lehetséges, annál is inkább, mert egy ilyen vízépítési rendszer természeténél fogva meglehetősen rugalmas, a lehetséges variációk száma bizonyos vonatkozásokban végtelen, s csak a gyakorlat és az adott időszakban elsőrendűnek tekinthető cél ismeretében lehet a további részletek tekintetében érdemi döntést hozni, adott esetben pl. a korábbi üzemeltetési koncepciót megváltoztatni. Ugyanakkor vitathatatlanul belül kell maradni egy, a reális változásokat magába foglaló, nehezen definiálható, de létező tartomány keretein. Világosabbá válik a dolog az összefoglaló sorrendjében itt következő példával: „elengedhetetlen... az Öreg-Dunán lebocsátandó vízmennyiség növelése". A tervek 200 m

3/sec vízmennyiséget írnak elő. az ellentábor ennek háromszorosát javasolja (az összefoglalóban legalábbis — indoklás nélkül.) Rögtön érzékelhető az elképzelhető variációk számának végtelensége: lehet pl. folyamatosan 150 m

3/sec. vizet leereszteni, a megtakarításból pedig időnként a folyómedret átöblíteni, nagyobb vízmennyiséggel ritkábban, vagy kisebbel gyakrabban, s e változatok mind még csak az önkényesen felvett 200 m

3,'sec. átlagos lebocsátásához vannak rendelve. Ez a kérdéskör felveti azt a további kérdést, hogy az utca emberének, vagy akár egy nem szakember képviselőnek van-e fogalma arról, hogy a szóban forgó vízmennyiségek mit jelentenek, pl. a tervezett érték jóval nagyobb, mint a Tisza nyári hozama volt a vízlépcsőzés előtt Szolnoknál vagy Szegednél, ennek a megháromszorozását tehát legalább is indokolni kellene., Másrészt a vitamódszer is jellemző: becsempészünk egy önkényesen felvett adatot ott, ahol az jelentéktelennek tűnik, később pedig az új számra támaszkodóan most már nagy, esetleg döntő jelentőségű változtatást javasolunk — esetünkben a Dunakiliti víztároló elhagyását. — A megemelt vízmennyiséget a „MT Akadémia" javasolja (az összefoglalóban nem, de a kapcsolatos vitákban gyakran történt hivatkozás a „tudósokra") — számunkra megnyugtatóbb volna, ha vizsgálnánk a „Ki miben tudós?" kérdést is, ha az Akadémia helyett konkrét személyekre, szakértő akadémikusokra hivatkoznának. Lehet, hogy ez a teljes jelentésben megtörténik, a közvéleménynek szánt öszszefoglalóban mindenesetre hiányzik. Ehhez kapcsolódva jelentkeznek a további észrevételek. A parlamenti vita során a vízlépcső ellenzőinek vezetését kitűnő orvosprofesszorunk biztosította, aki néhány évvel ezelőtt — akkor mint az Akadémia elnöke — foglalkozott a témával s amikor — saját szavai szerint —, már ugyancsak ismerte a részlteteket. A mostani elszántság és energia felével el lehetett volna kerülni az akkor még embrionális állapotban lévő építkezés folytatását, gyakorlatilag inkább elkezdését. — Tőle nem volt módom megkérdezni, miért nem kezdeményezte ezt, egyik lelkes híve az akkori diktatórikus rendszerre hivatkozott. Én azt hiszem, hogy a Kádár-féle „lágy diktatúrában" sokan, pl. írók, újságírók, sokkal sebezhetőbb helyzetben a kényesebb témában — ennél sokkal többet is kockáztattak! „Az ökológiai vizsgálatok szerint az erőműrendszer káros következményei a legtöbb esetben visszafordíthatatlanok." Túl könnyen használjuk az ilyen, a nagyközönség manipulálására is alkalmas kifejezéseket, s kevés gondot fordítunk a fogalom lényegére. Többféle „visszafordíthatatlanság" van. s itt főleg az enyhébb fajtáról van szó. Ha valahol házat építek, ennek érdekében ki kell vágnom két akácfát, amelyek éppen a létesítendő ház területén nőttek, e két fa szempontjából beavatkozásom visszafordíthatatlan, de ez csak helyi, s odébb újabb, akár nemesebb fák ültetésével könnyen kompenzálható veszteség. Az ilyen jellegűekkel szemben ökológiailag azokat a beavatkozásokat kell elsősorban kerülni, amelyek egy-egy faj, vagy egy élő együttes létét, esetleg csak az adott környezetben való egyedi előfordulását fenyegetik. Egyet értünk és együtt érzünk a vízlépcső ellenzőivel abban, hogy a természettel szem-