Hidrológiai Közlöny 1989 (69. évfolyam)

6. szám - Refuznyik: - Veszélyezteti-e a vízlépcsőrendszer az ivóvizünket - A Magyar Hidrológiai Társaság megújulására - Dunai hajózási illetékek egykor és most - FelBősültem

REFUZNYIK1 383 hiszen ez jelenti a társaság célját is, egyben a tagságért való cselekvést. Az új elképzeléseknek valamilyen formában el kellene jutni a tagsághoz is, az MHT havi programfüzete az egyetlen olyan periodika. amely a tagság egészéhez szól bátran hozzá kellene nyúlni annak szerkezeti elveihez, szintén a racionalitást szem előtt tartva a terjedelem növelése nélkül a jobb és gazdaságosabb helykihasználással a programokon kívül a Társaság gondjairól és problémáiról is lehetne értesíteni a tagságot. Például, ha megnézem a májusi programfüzetet, ez egy 40 oldalas A/8 formátumú rendes kis könyvecske. Ennyi helyen már egy egész alkotmány vagy egy párt bő programtervezete elfér. Javaslom a havi tájékoztató szerkezeti elveinek, tördelési képeinek a felülbírálatát. Ezzel a tagsággal való élőbb kapcsolat lenne megteremthető. Budapest, 1989. május 8. Kontur István Dunai hajózási illetékek egykor és most Vannak, akik gazdaságtalan és felesleges beruházásnak minősítik a Bős—Nagymaros vízlépcsőrendszer megépítését. Ezen ugyan lehet vitatkozni, de a művet megépíteni halaszthatatlanul szükséges, mert a 770 km hosszúságú Rajna—Majna—Duna vízi út a 670 km hajózó csatornájával ós az 55 vízlépcsőjével együtt 1992-ben készen lesz. Már csak 16 km csatorna és néhány vízlépcső befejezése van hátra, igen valószínű, hogy ott a hajók átzsilipelósükért illetéket fognak fizetni, így járulva hozzá a beruházás megtérüléséhez. A hajózási illeték a dunai hajózásban nem újdonság, hiszen a múltban a szulinai ágon, vagy a hajózásra alkalmassá tett Vaskapun az áthaladó hajóktól illetéket szedtek. Ez mára ugyan feledésbe ment, mégis érdemes ennek történelmére visszatekintenünk. A krími háborút 1856. március 30-án befejező párizsi szerződés a dunai vízi utat, rajta a hajózást nemzetközivé tette. A szerződés XVI. szakasza az érdekelt, főként a parti államokból „Európai Bizottság"-ot szervezett. E bizottság feladata volt kijelölni és végrehajtani a I)una deltájában az iszapeltávolítás munkálatait. A szükséges költségeket a tarifa szerint beszedett hajózási illetékek fedezték. A Londonban 1871. március 13-án tartott, ún. Pontuskonferencia a bizottság működésót további 12 évvel meghosszabbította, sőt, a szerződés 111. szakasza a Vaskapu hajózhatóságának biztosítására folytatandó munkák költségeinek fedezésére ideiglenesen a Vaskapun áthaladó hajókra is illetékfizetési kötelezettséget rótt. A lényeges mindkét esetben az volt, hogy a geológiai okok miatti hajózási nehézségek műszaki leküzdésének költségeit nemzetközi szerződéssel hárították a hajózásra. Vajon, a szigetközi Duna-szakaszon a vándorló kavicszátonyok, vagy lejjebb: a dömösi sziklapad, amelyek miatt a hajózáshoz ma szükséges 3,5 m vízmélység nem hozható létre, nem szintén geológiai adottságok? Ezek elhárítása csak a két érdekelt állam költségvetését terheli, a hajózásért nem? A ma működő Duna-bizottság nem érzékeli a hajózás érdekeltségét a Bős—Nagymaros vízmű hasznában? Miért nem hallatja szavát a bizottság magyar tagja? A bősi és nagymarosi zsilipelésért szedhető hajózási illeték a beruházási költségek megtérüléséhez is hozzájárulhatna, de a hajózás oldalán is kifizetné magát a gyorsabb, biztonságosabb szállítás által, ígv minden hajózási célnak is érdekében állna. Kató Pál gvómántdipl. erdőmórnök (Győr) FelBŐSiiltem Csodálkozással vegyes megdöbbenéssel olvastam a Magyar Hírlap cikksorozatát, melyet a Hardy Péter (Külügyi Intézet igazgatója) által vezetett „szakértői" munkacsoport készített a Bős—Nagymarosi Vízlépcsőrendszerről ós annak hatásairól. A csodálkozás annak szól, hogy ezt az összeállítást azok után is közölni kezdték a szerzők, miután a vízügyi szolgálat felhívta figyelmüket arra, hogy az összeállítás nélkülözi a tárgyi ismereteket ós hemzseg a szakmai hibáktól. Úgy látszik, a demokratizálódás nemcsak a társadalmi, politikai folyamatokat változtatja kedvező irányba, de megváltoztatja mondazokat a tudományos tételeket is, amelyeket évtizedek óta és ma is a Műegyetemen otkatnuk. Es ez az oka megdöbbenésemnek. Ma a kormányzati munkamegosztásban a környezetvédelmi ós vízgazdálkodási kérdések a KVM ágazati felelősségi körébe tartoznak. így a minisztérium vagy valamelyik kutatótervező vagy üzemeltető szervezete nélkül, a cikkben fölényes biztonsággal közreadott megállapításokat közölni már egy kissé kuruzslás, a szakmai anarchia irányába mutat. Mert hova vezet az az út, ha a közgazdasági kérdésekről a jogász, a jogi kérdésekről az orvos, a műszaki kérdésekről a kiilügyes nyilatkozik meg, vagyis mindenki ahhoz szól hozzá, ami nem a tanult szakmája?. Napjaink minden problémájának gyökere abban keresendő, hogy a valódi tudást az elmúlt években politikai-hatalmi célokból sikeresen lejáratták. A műszaki értelmiség — amelytől a haladás vagy legalább a kilábalás megvalósítása leginkább várható — finoman fogalmazva: a háttérbe szorult. Visszatükröződik ez a folyamat a tudományos életünk, az ipari termelés, s az élet más területeiről is. Nehéz lenne eldönteni, hogy a társadalom bizalma a tudományban és szakértelemben vagy a politikusokban rendült meg jobban? Nem lenne szerencsés, hogy ma, amikor a társadalmigazdasági kibontakozás új útjait keressük, újra az „intelligens dilettantizmusé" lenne a vezető szerep, vagyis az agyműtéthez Olivecronák belvett külügyérek, szociológusok, stb. lennének a konziliárusok. Ezért érthetetlen számomra, hogy hazánk vízellátási helyzetéről olyan tudós nyilatkozik, aki kitűnő talajgenetikus, de a vízellátásról annyit tud, hogy ki kell nyitni a csapot, ha éppen teát akar főzni. Ez. a példa csak arra kíván rámutatni, hogy nem lenne szabad senkinek venni a bátorságot -— még oly jószándókú ügv esetében sem, mely a kormány döntését kívánja támogatni —, hogy valódi szakértők és ismeretek nélkül mondjon véleményt egy komplex multidiszciplináris kérdésről. Hová vezetne a népgazdaság biztonsága, ha mondjuk, egy árvízi helyzetben olyanok irányítanák a védekezést, akik -— uram bocsá' — legfeljebb homokzsák töltésére lennének jók. 1989. szeptember 26-i számában a Magyar Nemzet leközölte a BZSBT, a TDDSZ és a Dunakör közös közleményét, amelyben a lakosság szóles körű és korrekt tájékoztatását követelik. Erre hivatkozom ós is, amikor állampolgári ós demokratikus jogon kértem jelen írásom leközlésót azzal, hogy Hardy Péter „folytatásos akármilyéhez" szeretném szakmai észrevételeink leközlésót is látni, ha a sajtó valóban nem valamilyen politikai célokból prekoncepcionált cenzúrát kíván továbbra is alkalmazni. Ugyanis tavaly nyár óta több cikkem került már a szerkesztőségekben a szemétkosárba. Reményi Péter (Egy a nyolc lapnak is megküldött levelet 1989. október 5. óta elfiször a Hidrológiai Közlöny közölte. Szerk.)