Hidrológiai Közlöny 1989 (69. évfolyam)
6. szám - Baranyó Géza: A Körösök e századi vízviszonyai Kienitz Vilmos munkássága tükrében
BARANYO G.: Kienitz Vilmos 369 sem volt elegendő víz a vízrendezési munkák előtt. Ámde gyakoriak az olyan évek, amikor koratavasszal vagy nyár elején ár- és belvizek, nyár végén vagy ősszel aszályok jelentkeznek. A kormányzati szervek általában kényszerűségből, gyakran elfelejtkeztek az említett mostoha adottságokról, és csak a vízkárok bekövetkezése után „agitációs tevékenységre" nyíltak meg a pénzügyi csatornák. A társulati vezetésnek tehát egyik legfontosabb feladatát képezte, részben az érdekeltektől, részben az államtól: a szükséges hitelfedezetet biztosítani, ós a fejlesztések szakszerűségét, maradandóságát szavatolni. Kienitz Vilmos érdeme, hogy az Alsó-FehérKörösi Ármentesítő, Belvízrendező és Vízhasznosító Társulatnál az árvíz-, belvíz- és öntözéslej lesztésekhez szükséges hitelt évtizedeken át kiharcolta, a hivatkozott fejlesztési sorrendet nemcsak felismerte, hanem biztosította is! A Körös-vízgyűjtőben egyidejűleg lehullott rendkívüli csapadékok, lióolvadások hatására a hegyekből árhullám vonul le, ugyanakkor a síkvidéken belvízelöntések keletkeznek. Már Korbély (1916) megállapította: „Nincs a Körösök vízgyűjtőjének olyan messze fekvő pontja, amelyről 4—5 nap alatt a víz az alsó szakaszra le ne érkezzen. Ahhoz pedig, hogy a gyomai szakaszon esőzés vagy hóolvadás vizei találkozhassanak az szükséges, hogy az árhullámot előidéző csapadék legalább 4 napig tartson." Jellemző, hogv az elindult árhullám 24—36 óra alatt eléri az országhatárt. Megnehezíti a védekezést az országhatárközeli árvédelmi töltéseken az árhullámok hevessége, hiszen a Körösökön 500 cm/nap vízszintemelkedésre is számítani lehet. Az árhullámok keletkezési helyében is lehetnek variánsok: a csapadókfront, ciklon helyétől, vonulásától függően. Sőt ínég a dombvidéki mellékágak (Tőz, Gsiqér) vízgyűjtőterületén is árvízcsúcsok indulhatnak el, mint ahogyan azt Hajós A. (1915) tanulmányában az 1915. évi árvíznél megállapította. Az árhullámok emelkedő ága már 8—10 óra alatt előidézhet olyan vízállást a folyókban, amelyek megakat 1 ályozzák a belvizek gravitációs folyóba jutását. A tetőző vízszintek magassága általában 4—5 m-rel magasabb a környező mély térszínnél. Mind az árvízszintmagasságokat, mind a tartósságot a csapadék tömege, a lefolyási viszonyok, az előzetes telítettség, az erdősültség, a begátalás —mederszabályozás, az egyes mellékágak árhullámainak találkozása és a Tisza visszaduzzasztása egyaránt befolyásolhatják, a nyilvánvaló elégtelen lefolyást okozó (híd, jég, zátony) lokális akadályokon kívül. Az említett hatások alapján az árhullámok tartóssága elérheti az l.sz. táblázat szerinti értéket: (haranyó, 1971) 1. táblázat A folyó Mérce helye Az árvíz tartóssága napban 1970 1919 Fehér-Körös Gyula 17,5 12 Fekete-Körös ltemoto 17 12 Kettős-Körös Békés 22,5 19 Sebes-Körös Körösszakái 4 11 Sebes-Körös Körösladány 49 27 Hármas-Körös Gyoma 50 32,5 A táblázatban megnevezett napokig természetesen a belvizeknek a folyókba való szabad lefolyása is szünetel. A folyók árhulláma tehát két úton is hat a mélyfekvésű síkvidéki területeken: árvízelöntési veszéllyel, fakadó és szivárgó vizekkel, illetve az ott képződő belvizek lefolyásának megakadályozásával. 3. Az 15)19—1959. évi árvizek Mind a területi vízügyi, mind az országos irányító szervekre különös fel» lős iéget ró valamely rendkívüli árvíz elleni védekezés sikeressége. Am kétségkívül tény, hogy a legveszélyesebb, legfelelősségteljesebb, legkiinerítőbb posztja a védekezésnek a védvonalon való irányítás. Különösen nehéz ez a szolgálat a határ mentén, ahol az igen heves vízjárás, sokszor hiányos helyzetismeret, előrejelzési pontatlanság a döntésekben is bizonytalansági tényező. Márpedig itt előrelátóan és gyorsan kell dönteni. Néhány órás késés már árvízkatasztrófára vezethet. Tehát minden egyes árvíz a védekez ik és a szakasz-védelemvezető számára különös igénybevétel. De még fárasztóbb volt a védekezés azok számára, akiknek a fővédvonalon kívül, a környék külvizei felfogására méretezett (határmenti) övgátakon kellett a folyókból kiömlő árvizek ellen védekezni. Itt minden esetben teljes bizonytalanság uralkodott a várható vízterhelés kérdésében. És természetes, hogy ha romániai szakadáson a korábban feltételezett mértékadó víztömegnél nagyobb vízmennyiség zúdult le a határra, ott és akkor (a határmenti töltésen) a vizet a leglelkiismeretesebb védekezéssel sem lehetett feltartani. Ilyenkor a sok áldozat és fáradság kárbaveszett. Az elmondottak alapján is nyilvánvaló, hogy határmenti térségeink védelme a saját és a román fővédvonalak állapotától, valamint a kétoldali felkészültségtől egyaránt függ(ött). Sőt kényszerűségből a határmenti töltés jellemzőitől is. Az 1919—1939 időszakban 7 töltésszakadás fordult elő (I. ábra), melyeknek károsító hatása térségünket sem kímélte. Kienitz Vilmos a hivatkozott időben felelős irányítója volt az árvízvédekezéseknek. Azok során számos érdemet szerzett, hiszen esőben, sárban a védvonalon irányított. 1919-ben a hadi események még életveszélyt is jelentettek. 1925-ben és 1932-ben pedig a trianoni gátra lezúdult vizek ellen védekezett, majd a magyar terület elöntése után a vízleeresztés, helyreállítás bonyolult feladatát kellett irányítania. Áz 1939. évi árvíz során (a későbbi, 1966-os szakadás helyén) szádfalas töltéserősítéssel sikerült a töltóselfolyást megakadályozni. — Árvízi fejlesztések A védekezés során tapasztaltakat a fejlesztéseknél hasznosította. Felismerve a Körösök árvízszintjének időben történő folyamatos emelkedését, javasolta a határontúli védtöltések magasítását, erősítését, és végeztette cl ezeket saját védvonalaikon. A mértékadó árvízszintek megválasztása egész életében foglalkoztatta. Így pl. a Fehér-Körös mértékadó árvízszintjének meghatározására több javaslatot is tett, hidrológiai tanulmányt készített e tárgykörben, még 1952-ben is. A Fehér- és Fekete-Körös közötti határmenti töltés fejlesztésében különböző műszaki, pénzügyi nehézségek miatt, csak mérsékelt volt az előrehaladás.