Hidrológiai Közlöny 1989 (69. évfolyam)
5. szám - Refuznyiki - Gálos Miklós–Kertész Pál: Mérnökgeológiai értékelés a Nagymarosi Vízlépcső előkészítő munkáiról - Lorberer Árpád: Észrevételek Erdélyi Mihály HITEL-ben megjelent kijelentéséhez - Liebe Pál: Megjegyzések Erdélyi Mihály HITEL-ben közölt vitacikkéről
318 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1989. 69. É VFOLYAM , 6. SZAM szelvényt is feltüntette volna, akkor a nyomvonalba beeső E—12. jelű fúrás adatai alapján (amely a triász alaphegységet a tengerszint alatti — 259,00 mBf szintben ütötte meg középsőoligocón és felsőeocén agyagmárgák alatt!), maga is kénytelen lett volna belátni, hogy ott semmiféle közvetlen vagy közvetett kommunikáció nem lehetséges a kavicsterasz ós a triász főkarsztvíztároló között. A felvett szelvényhez legközelebb ÉK-re a Kis-Duna torkolati szakaszának vonalában húzódó, nagy elvetési magasságú törés-zóna mentén lehetséges kommunikáció a főkarsztvíztároló alaphegység és a Duna-alluvium-vízrendszerek között. A viszonylag jó vízvezető szerkezeti törészónák mentén azonban elsősorban a nyomáshullámok terjednek nagy sebességgel, nem pedig maguk a vízrészecskék áramolhatnak szabadon oda-vissza\ Ez a problémakör már szorosan összefügg a szerző alapvetően téves elképzeléseivel a Duna-karszt-kapcsolat jellegére vonatkozóan, amelyet végső soron a már említett „VITUKI-tanulmányból" származtat — konkrét tényékként kezelve annak egyes munkahipotéziseit ós nyilvánvalóan nem ismerve a tanulmány következtetéseinek érvényességi korlátait. (7) A nyílt karsztos területrészek „vízválasztó-vonala" csak az ún. „Vörösvári árok" nyomás alatti zónáiban tolódhat el ÉNy vagy DK-felé, a hegységi „magas karsztos" tárolórószekben a helye szerkezetiföldtani-, morfológiai- és hidrológiai adottságok miatt kötött. A szelvényen látható eltolódás csak a rekonstruált „eredeti" vízszint-metszet pontatlanságát mutatja, nem pedig a bányavíz-kivételek budapesti irányú nyomásdepresszióját! Elírás vagy szedési hiba: a vízszintek nem 1986. végére, hanem a legelejére, január l-re vonatkoznak, ugyanúgy, mint 1. ábrán. A karszthidrológiában járatlan laikus olvasókat az is félrevezetheti, hogy a szerző a 2. ábrán az 1986. január 1-jei állapotú karsztvízszintek mellett az 1979. január 1-jei állapot szintjeit nem tüntette fel. Ugyanis a másik (tényleges észlelési adatokra támaszkodó) vízszint-szelvény közlése esetén az is látható volna, hogy a Budai-hegység térségében az 1986 januári vízszintek több helyen magasabbak voltak a 7 évvel korábbiaknál, és igy már az ábra nem sugallhatná a folyamatos tározottkészlet-csökkenést. A 26. oldal utolsó bekezdéseiben ismét pontatlan ós félreérthető megfogalmazású kijelentésekkel találkozunk. Nyilvánvaló, ugyanis, hogy a regionális kiterjedésű főkarsztvíztároló rendszerben csak olyan valaki beszélhet „természetes állapotban egyirányú vízmozgás"ról, aki csak egyetlen természetes megcsapolást vesz figyelembe: a Duna-meder vonalát, és azt hiszi, hogy az Dunaalmástól Pilismaróiig mindenütt erózióbázist alkot. „Túlcsorduló" karsztvízről is beszól — nem gondolva arra, hogy a terület ellenkező oldalán, a Vérteshegység D-i peremén valóban volt egy túlfolyó típusú hideg karsztforráscsoport Zámoly községben; — míg a Duna menti langyos források mindegyike felszálló típusú. Az a kijelentés sem fogadható el egzaktnak, hogy „a természetes hidrogeológiai egyensúly" a „karsztvíz és a Duna között" megszűnt volna — mikor teljesen nyilvánvaló, hogy a természetes (beszivárgási eredetű) dinamikus utánpótlódás ós a karsztvízkivételek hozamai közötti egyensúly borult fel a koncentrált bányavízemelések nagyarányú megnövekedésével. A Duna és a karsztrendszer között állandóan dinamikus egyensúly van, és ez éppen azért tudott folyamatosan fennmaradni, mert előbb csökkentek az alluviumon át a mederbe elszökő hozamok, majd pedig ellenkező értelmű járulékos átszivárgás alakult ki. A Dunából származó betáplálásnál sokkal nagyobb mennyiséget képviselnek azok a járulékos átszivárgások, amelyek közvetlenül a bányászati vízkivételek depressziós centrumaiban jelentkeznek a főkarsztvíztárolót fedő rétegekből. 1987-ben a dunai eredetű járulékos készletek az ÉK -i tárolórész egészére vetítve 3,0 m 3/perces vízhozamot reprezentáltak, ' vagyis a teljes, 340 m 3/perces vízforgalom nem egészen 1%-át. Újabb számításaink szerint a duzzasztás hatására ez a töredékhozam növekedne 1995-ben 1,53 m 3/perccel, 2000ben 2,14 m 3/perccel Esztergom térségében. A karsztvízszint-térkópeinken látható Dunament 1 nyomáseloszlást igen sokan félremagyarázzák. Mivel a csehszlovákiai (Komárom—Pát—Karva—Ebed— Párkány környóki) termelőkutakból nincs folyamatos adatszolgáltatás és a Dunától É-ra eső tárolórész nyomásviszonyait térképeink nem mutatják, nehéz lehet belátni, hogy a Dunaalmástól K-re látszólag mindenütt a Duna felé csökkenő vízszintek valójában csak a Dorog környéki bányák rész-depressziójának egyik peremét mutatják és a legalacsonyabb nyomások nem a Duna vonalában, hanem a IV/C—Ágnes ereszkók és a XII/A. akna környékén találhatók évtizedek óta. A „félreértelmezést" erősíthetik a Komárom környóki hévízkutak látszólagos (hőkonvenciós eredetű) depressziói is. A hivatkozott „VITUKI-tanulmány" elsődleges célja nem a Duna-karszt-kapcsolat vizsgálata, hanem a várható észlelési és továbbkutatási-feltárási igények felmérése volt. Igen rövid idő alatt kellett nagy anyagi vonzatokat jelentő hálózatbővítési javaslatokat tenni a különféle várható hatások figyelembevételével. Dr. Höcker Tivadar eredetileg külön vizsgálta (a karszt- és talajvízkutak vízjárásának elemzése alapján) a Duna vízjárásának távolhatását a karsztrendszerben ós az akkor még csak kezdeti fázisban tervezett új „eocénbányák" fokozott vízkiemeléseinek és a Duna tervezett duzzasztásának együttes iiatását — megállapításait azonban Varsa Endre témafelelős a jelentés tisztázati, rövidített változatában részben összekeverte! így történhetett meg, hogy a dunai vízszint-ingadozásoknak a nyomás hullám terjedéssel magyarázható több km-es távolhatását a tanulmány szövege alapján nem lehet el különíteni a tényleges kapcsolati szakaszoknál valóban lehetséges Duna-terasz-víz-benyomulásoktól, illetve az esztergomi Szent Tamás-domb alatti fedett szabadtükrű karsztrögnek a fedő oligocón homokkő-összletből az elapadt Mala-forrás barlang járatain keresztül lehetséges háttórszennyeződésétől, amely régóta közvetlenül fenyegeti a strandfürdő B—5. jelű Szent-István kútját. (A Szent Tamás-Domb csatornázatlansága következtében a nitrát-tartalom évek óta növekedik a fürdőkút vizében). A szűk időkeret ós a hiányos adatszolgáltatás következtében Böcker T. a várható hatások felmérésénél csak becslésre szorítkozhatott, amelynek során dr. Kovács György ós Szilágyi Gábor egy 1978-as közös tanulmánya alapján elfogadta azt a kiindidási feltevést, hogy 1967-ben a maximális dorogi-vízemelések idején, egyszer már kialakulhatott egy olyan nyomásállapot (egyenletes eséssel a kommunikációs körzet ós a depresszió mélypontjai között), amely lehetővé tette volna a folyamatos Duna-víz beáramlását a karsztvíztárolóba. Ez s feltételezés utóbb (a konkrét Tokod—Esztergom környóki 1967—1968. évi karsztvízszint-adatok beszerzése után) fikciónak bizonyult. (Azt a tényt, hogy az érintkezési zóna parti oldalán a várhegy szabad tükrű magas karsztvízszintjei ma is megakadályozzák a Duna-terasz-vizek néhány méternél nagyobb távolságú „frontszerű" benyomulását a fő karszttárolóba, csak az 1987. óta tartó részletes kutatásunk bizonyította be). Prognózis-becslés másik kiindulási feltételezése az új eocén-bányák 1979-ben ismert várható vízemelési hozamai alapján az volt, hogy a Móri-ároktól ÉIC -re eső főkarsztvíztárolóból egyidejűleg akár 440 m 3/perc karsztvíz-hozamot is kiemelhetnek a 90-es években, vagyis a vízlépcső duzzasztásával egyidejűleg. Böcker T. e két kiindulási munkahipotézis alapján végzett számításokat és vizsgálatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy az említett feltételek teljesülése esetén a „dunai nyomás-hullám-terjedés" kitolódik Tatabánya— Zsámbék—Piliscsaba vonaláig. Sajnos ez a kiadott témajelentésben már úgy szerepelt, hogy az említett vonalig a konkrét Duna- és talajvíz-beáramlás is kialakulhat.
