Hidrológiai Közlöny 1989 (69. évfolyam)

4. szám - Refuznyiki - Homonnay András: Blickfang - Szőllősi Nagy András: Csúsztatások kora - Füzy Olivér–Trenka Ernő–Marik Miklós: Nagymaros és a kavitáció

REFUZNYIKI 255 közi szaklapra utalnom, amely már több mint 20 éve azzal foglalkozik, amit Kindler egyetemi tanár elvileg kizártnak tart.) Másodszor: az az állítás, hogy az ökoszisztémákat „nem tudjuk jól modellezni" igaz, csak éppen az ebből levont következtetés hamis. Abszolút értelemben semmit sem tudunk jól modellezni — a dolog viszonylagos: a jó definíciójától függ. Minden modellezhető, csak soha nem pontosan úgy, ahogy az a valóságban történik. Tehát nincs „tökéletes" modell, és mindig létezik modellezési bizonytalanság. De ez még nem zárja ki a szabályozhatóságot. Bizonytalan körülmények között is létezik adott mérték szerinti optimális irányítás — gondolom ezt Kindler egyetemi tanár is tudja, hisz saját szavai szerint „döntés- és kockázatelméleti és döntésmódszertani szakmai illetékessége" van. Ma már azért azt is elég jól lehet tudni (lásd például: /{ström K. J.: Introduction to Stochastic Control Theory, Academic Press, New York, 1970), hogy egy sztochasztikus dinamikus rendszer irányítása — mint amilyen a BNV üzemirányítása — a rendszer állapotváltozóinak mérésén és az így nyert információk állandó visszacsatolásán alapszik. A BNV üzemirányítása — a rendszer állapotváltozóinak mérésén és az így nyert információk állandó visszacsatolásán alapszik. A BNV esetében az állapotváltozók (ideértve az ökológiai változókat is) mérését a területi megfigyelő mérőrendszer (monitoring) teremti meg — e nélkül nem léteznék semmiféle irányítás! (Pontosan emiatt szorgalmazza a szakma a monitoringrendszer minél jobb és gyorsabb megvalósítását. Lásd még Marosán kormányszóvivő idézett sajtótájékoztatóját.) Kindler egyetemi tanár azon állítása tehát, hogy: „Ezért a területi megfigyelő mérőrendszer létesítésének hatásosságáról szóló « megnyugtató» kijelentés a kockázatelméleti és módszertani tudományos ismeretek tükrében naiv, laikus vélekedés, avagy sarkalatosabban fogalmazva: blöff" tényleg elég kemény megállapítás, amely az elmúlt negyven év irányításelméletének alapjait vonja kétségbe, pláne ha a kockázatelméleti ós módszertani tudományos ismeretek tükrében nézzük az egészet. Itt tehát van egy jókora ellentmondás. Ezek szerint valaki csakugyan blöfföl. De ki? Soltész István, a Magyar Nemzet főszerkesztője Mellékelten küldöm tanszékünk munkaközösségének lapjuk [1989] fébr. 28-án megjelent cikkéhez tett észrevételeit tartalmazó anyagát. Figyelmükbe ajánlom azzal a megjegyzéssel, hogy az idézett cikkben nyilatkozó szakértő: Oerey Tamás, valaha tanszékünk munkatársa volt. Viszont intézeti tanár a Budapesti Műszaki Egyetemen nem volt-, „Hajók áramlástana" c. tárgy az egyetem oktatásában sohasem szerepelt, továbbá a kavitációval foglalkozó, tudományos közleménynek nem nevezhető idézett cikkét az oktatásban sohasem használtuk. Budapest, 1989. márc. 22. Üdvözlettel: Dr. Pápai László tanszékvezető egyetemi tanár vízgépek tanszéke Budapesti Műszaki Egyetem Nagymaros és a kavitáció Lapjuk február 28-i számában, Sárvári Márta „Egyetlen erőműből vízlépcsőrendszer" című cikkében egy „itthon és külhonban egyaránt ismert szakember" nyilatkozik. Ez a szakember megkérdőjelezhető rangokkal, tudományos társasági tagságokkal, szakértői tevékenységekkel, kitüntetésekkel és úttörő szakirodalmi munkássággal ruházza fel önmagát — ami ugyan nem egészen magánügy, de lelke rajta. Aki továbbá a nagymarosi vízerőművel kapcsolatban „a kezdettől fogva figyelemmel kisérte az elgondolásokat", és mint mondja: Biztos vagyok abban, hogy az eltelt harminchat év alatt jó pár körülményt csak én tudok hazánkban, és csendben remélem, hogy talán még használni tudok vele". Az, hogy a nyilatkozó néhány körülményre nem jól emlékezik, még megérthető, de az már kevésbé, hogy jó pár körülményt csak ő tud hazánkban, és hogy tapasztalatok nélkül szakértőként nyilatkozni mer a vízturbinákról. Az is megérthető, hogy mindez nem tűnt fel az újságírónak, de az már nem, hogy a nyilatkozónak e szerénységet aligha tükröző kijelentései benne csöppnyi gyanút sem keltettek. Miért nem érdeklődtek életútja felől, a végzett műszaki tevékenységéről, alkotásairól, munkahelyeiről? Egy országos napilapnak — ha csak némi hitelességre törekszik — illett volna mindezeknek kissé utánanézni, mert a valóság a következő : 1947 és 1962 között a Budapesti Műszaki Egyetem vízgépek tanszékén tanársegéd, majd adjunktus volt (és nem intézeti tanár), utána néhány hónapig a Ganzgyárban, majd a Keszthelyi Agrártudományi Egyetemen tevékenykedett, innen 1964-ben távozva pedig egyetlen olyan munkahelye nem volt, amely a Nagymarosi Vízerőművél, ill. előkészítő munkáival kapcsolatban állt volna. így az elmúlt negyedszázad folyamán kívülállóként vajon hogyan és honnan szerezhetett tudomást és információkat olyan körülményekről, amelyeket csak ő tud? Es vajon illetékes-e nyilatkozni ós a közvéleményt félrevezetni vízturbinákkal kapcsolatos műszaki kérdésekről, csúcsrajáratásukról, kavitációról, olyan „szakember", aki sohasem foglalkozott vízturbinák tervezésével, fejlesztésével, kutatásával, kavitációs vizsgálatával, vagy akár üzemeltetésével? E sorokkal a nyilatkozónak csupán a bős-nagymarosi vízlépcsők vízturbináival kapcsolatos kijelentéseire térünk ki. Szerinte sem a szovjet, sem pedig a vízturbinák többsége nem alkalmas csúcsüzemre. Ezzel szemben a ma használatos összes vízturbina típus kitűnően szabályozható, és ennélfogva széles határok között változó terhelésekre, csúcsüzemre is alkalmas. Közismert, hogy a legnagyobb teljesítményű csúcserőművek többszáz megawattos vízturbinákkal üzemelnek. Erről nagyon könnyű meggyőződni. A nyilatkozó „szakértő" kifogásolja a nagymarosi turbinák kismintáján végzett kavitációvizsgálatokat is, éspedig hiányolja, hogy nem fényképezték le a kavitációs jelenségeket, ós emiatt aggódik. Megnyugtatjuk, e vizsgálatokat a világszerte általánosan elfogadott és kötelező nemzetközi szabályzat (International Code) előírásainak megfelelően végezték el. E szabályzat az üzemi paraméterek kavitáció hatására történő változásainak a szabatos mérést írja elő, s emellett ajánlja a jelenségek megfigyelését és felvázolását vagy fotózását. Azok, akiknek gyakorlatuk van turbinák forgó járókerekén fellépő kavitációs jelenségek vizsgálatában, jól tudják, hogy a megfigyelés és felrajzolás sokkal megbízhatóbb, mint a szabálytalanul lüktető és vándorló jelenség fotózása és a fotók utólagos kiértékelése. És talán az is megnyugtatja a nyilatkozó „szakértőt", hogy a vizsgálatokat lefolytató és ellenőrző magyar mérnökök egyike több évtizeden keresztül hivatásszerzűen foglalkozott kavitációs kismintavizsgálatokkal, s aki így kellő szakértelemmel és felelősséggel meg tudta állapítani a kavitáció szempontjából tiltott üzemi területeket, hiszen ilyen irányú korábbi munkásságának eredményeként egyik általa vizsgált turbinának sem fogytak el a lapátjai. Ugyanígy nem fogytak el a lapátjai a 15 éve üzemelő Kiskörei Vízerőmű turbináinak sem. Úgy gondoljuk, hogy egy napilap nem éppen alkalmas műszaki vitákra. Ezért azt javasoljuk, hogy amennyiben a nyilatkozó megítélése szerint „használni tud vele" —, „szakértői véleményét" egy hazai szakfolyóiratban tegye közzé, de most már valóban szakszerűen és kellően indokolva, nem „petrencés rúd" szinten. Ugyanabban a lapban választ fog kapni minden kérdésre. Dr. Füzy Olivér, egyetemi tanár Trenka Ernő, c. docens Marik Miklós, adjunktus