Hidrológiai Közlöny 1989 (69. évfolyam)
3. szám - Déri József: A Duna jeges árvizei évezredünkben
152 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1989. 69. ÉVFOLYAM. 3. SZÄM adást jelent. Mindezek a költségtételek önmagukban is indokolják a rövid és hosszú távú jégjárásváltozás és -szabályozás mértékének és lehetőségeinek, valamint eredményességének a vizsgálatát. Ennek megfelelően, a jelen tanulmány újabb adatokat és megállapításokat szolgáltat a jégjárásváltozás törvényszerűségeinek jobb megismeréséhez. 2. A jeges árvizek áttekintése Az elmúlt évezred éghajlat-ingadozásaira vonatkozó kutatások szerint, a IX—XIII. század közötti időszakot az eljegesedés utáni klímaoptimumot közelítő, kedvező viszonyok jellemezték. Akkor az évi középhőmérséklet az észak-atlanti térségben helyenként 2—4 °C-kal, Európában több mint 1 °C-kal lehetett magasabb a XX. századi értéknél. A XIII. században a korábbi, viszonylagos felmelegedést követően, lehűlés kezdődött. Évszázadról évszázadra növekedett a kemény telek száma és ugrásszerűen megnőtt a jeges árvizek előfordulási gyakorisága a Duna magyarországi szakaszán (1. táblázat). A korabeli leírások szokatlan tengeri jégjelenségekről tesznek említést. A lehűlés a XV. századig fokozatosan erősödött. A XV. században átlagosan minden negyedik évben igen kemény telek jelentkeztek (Réthly, 1970). Az az időszak, amely a XV. században kezdődött és a XVI. század közepéig tartott, egyike volt a 1. táblázat Kemény telek, jeges árvizek és rendkívüli tengerjegesedósek évszázadonként! megoszlása (Réthly, 1970, adatainak felhasználásával) Évszázad Kemény telek Jeges árvizek Tengerjegesedéa Évszázad száma Magyarországon a magyar Duna-szakaszon száma helye XI. 14 2* 1 Boszporusz XII. 9 2 1 Velencei-lagúnák XIII. 13 8 3 Fekete-tenger Adria XIV. 17 2* 3 Fekete-tenger Adria Márvány-tenger XV. 25 6 7 Fekete-tenger Adria Velencei-lagúnák Keleti-tenger XVI. 17 7 * * XVII. 8 9 3 Adria, Márvány-tenger Fekete-tenger XVIII. 12 25 2 Velencei-lagúnák Keleti-tenger XIX. 7 12 0 XX. 4 4 0 — Megjegyzés: * Bizonytalan adat, 111. adathiány ** 1988-ig terjed viszonylag hideg éghajlatú periódusnak, amikor a Föld számos helyén kiterjedt eljegesedés mutatkozott, ezért ezt az időszakot kisj égkor szaknak is nevezik. Ebben az időszakban tartósan és jelentékenyen megnőtt a dunai jeges árvizek előfordulási gyakorisága. A legkritikusabb helyzet a XVIII. században alakult ki. Akkor átlagosan négyévenként pusztított jeges árvíz a Duna több magyarországi szakaszán. Elsősorban a Pozsony és Komárom közötti szakaszt, a fővárosi Duna-szakaszt, valamint a Fejér megyei szakaszt veszélyeztették jeges árvízi elöntések (Réthly, 1962; 1970). A Duna magyarországi szakaszán kialakult jeges árvizek évszázadonkénti megoszlását és változását jellemző 1. táblázat adatait és ezzel összefüggő, szakirodalmi tapasztalatokat elemezve, az alábbi megállapítások és következtetések tehetők: (a) A vizsgált évezredben a kemény telek és a jeges árvizek gyakorisági maximumai egymástól távoli évszázadokban alakultak ki; a kemény telek gyakorisági maximuma a XV. században, a jeges árvizeké a XVIII. században jelentkezett. A legpusztítóbb jeges dunai árvíz a XIX. században (1838-ban, Pest-Budán) jött létre.* (b) Szembetűnő, hogy a XV. században 25 kemény telet és csupán 6 jeges árvizet jegyeztek fel a Duna magyarországi szakaszán. A XVI. században a kemény telek csökkenő gyakorisága ellenére, a dunai jeges árvizek gyakorisága erősen növekvő tendenciát mutatott. A XVII. és a XVIII. században a jeges árvízi helyzet további romlását jelzi az, hogy a jeges árvizek előfordulási gyakorisága lényegesen nagyobb volt, mint a kemény teleké. Ez azt jelenti, hogy az átlagos keménységű telek jeges árvizet keltő hatásait a kedvezőtlen emberi beavatkozások felerősítették. Az éghajlati ingadozások és a természetes jégjárás közötti összefüggések rendszerében a XVII. századtól kezdve, egészen a XIX. század végéig tartós, növekvő és általában kedvezőtlen szerepet játszanak az emberi hatások. Ezt a következtetést támasztják alá az utóbbi évek kutatási eredményei (Or loci, 1977): — A XVI—XVIII. században egyrészt a nagymértékű (30— 35%-os) erdőirtások, másrészt a fokrendszerek tönkremenetele, valamint a lápos, vizenyős területek védekezési célból történt növelése a vízjárást számottevően szélsőségesebbé tette, a víz játékot több méterrel megnövelte, a hordalékszállítás fokozódásával a zátonyképződés és a mederelfajulás felerősödött, ami összességében a jéglevonulás feltételeit rontotta és növelte a jégtorlaszképződésre hajlamos mederszakaszok számát. — A jeges árvizek elleni védelmet szolgáló folyószabályozást. valamint az ármentesítést elsősorban a vízimalom-érdekeltségek hátráltatták. Uralkodóvá váltak a mederbe épített malomgátak, a hadászati célú „rekesztések" és a halgazdasággal összefüggő „elmocsarasítások". Az árvízvédelmi gátakkal történő helyi védekezés hatására megváltozott a természetes jégtorlaszképződési helyek rendszere, következésképpen * Részletes megemlékezést a Hidrol. Közi. 1989/2. számában közöltünk. (Szerk.)
