Hidrológiai Közlöny 1989 (69. évfolyam)
2. szám - Domokos Miklós: Pietro Palocapa és a magyarországi Tisza-szabályozás
99 Pietro Paleocapa és a magyarországi Tisza-szabályozás Domokos Miklós Vízgazdálkodási Tudományos Kutatóközpont 1095 Budapest, Kvassay J. u. 1. Kirónál: A velencei Istituto Veneto cli Scienze, Lettere ed Arti 1988 októberében konferencián emlékezett meg Pietro Paleocapa (1788—1869), az európai hírű olasz vízimérnök születésének 200., és a nevezett Istituto újjáalapításának 150. évfordulójáról. A konferencián a jelen dolgozatot szerzője meghívott előadóként ismertette, vázolva a magyarországi Tisza-szabályozás történetét, különös tekintettel Paleocapa abban szerzett érdemeire. A dolgozat 1. fejezete az olasz hallgatóságot a Tisza-völgy vízszabályozás előtti állapotával ismertette meg. Ezt követte Széchenyi István gróf és Vásárhelyi Pál mérnök Tisza-szabályozást megelőző együttműködése egyik legjelentősebb eredményének: az Al-Duna hajózhatóvá tételének rövid bemutatása, majd a Vásárhelyi-féle előzetes és általános Tisza-szabályozási terv (1846) ismertetése, amelyről a budai Helytartótanács — részben Vásárhelyi hirtelen halála miatt — Paleocapától kért szakvéleményt. Az előadás súlypontja: a Vásárhelyi- és a Paleocapa-féle koncepciót összehasonlító 4. fejezet, amely a témakör kiváló szerzőktől származó gazdag irodalmán alapul (Bogdánfy 1906, Botár 1954, Ihrig et al. 1973, Iványi 1948, Lászlóffy 1982, Vágás 1987, /.'orkóczy et al. 1987) és érveléséhez friss mérési eredményeket is felhasznál. Az epilógus-szerű 5. fejezet röviden a Tisza-völgyi vízrendezés — megtorpanástól és tragédiától sem mentes — megvalósulását (1846—1908) és — „második honfoglalás"-nak is nevezett — végeredményét tekinti át, tisztelettel emlékezve a kezdeményező Széchenyi-rc és munkatársaira, köztük Vásárhelyire ésPuleocapá-va. Kulcsszavak: ármentesítés, leesupolás, folyószabályozás, Tisza-völgy, vízügyi történelem, Paleocapa 1. Hővezetés Magyarország Európa azon országai közé tartozik, amelyekben — a földrajzi adottságok miatt — az átlagosnál jóval nagyobb áldozatot követel a víz ellen és a vízért való küzdelem. Az ország területe a magyarok IX. századi honfoglalását követő történelmi időkben a 325.000 km 2 területű egész Kárpát-medencére kiterjedt, 1919 óta pedig a medence középső, 93 000 km 2-nyi, legmélyebb fekvési! részére szorítkozik. A környező, magas hegységekből lezúduló vizek az Alföldön kanyargó, kisesésű folyómedrekből kilépve az ország mai területének egynegyedét még a XIX. század első felében is szinte évről-évre elöntötték (l.ábra). A vízjárta területek — a maguk idején — ugyan némi áldást is hoztak a lakosságnak: virágzott a halászat, a nádfeldolgozás, sőt a XVI—XVII. századi 150 éves török megszállás idején a mocsarak a magyar lakosság búvóhelyeiül is szolgáltak. A mocsarakból terjedő betegségek, a mezőgazdaságilag művelhető terület jelentős mértékű korlátozása, a közlekedés bizonytalansága, főképpen pedig a lakosság életének ós vagyonának állandó veszélyeztetése azonban az említett előnyöknél sokkal súlyosabb hátrányokat jelentett. Az alföldi folyók gátak közé szorítása és mederszabályozása, a — máig „legnagyobb magyar"-ként tisztelt -— Széchenyi István gróf céltudatos és áldozatos kezdeményezésére, Vásárhelyi Pál és más magyar vízimérnökök irányításával, a kiváló olasz vízimérnök, Pietro Paleocapa, mint felkért szakértő, hatékony közreműködésével, 1846-ban kezdődött és lényegében 1908-ban fejeződött be (noha egyes vonatkozásaiban még most is tart). Ezt a múlt századi gigászi munkát — amely 4200 km-nyi árvízvédelmi töltés létesítésével az ország mai területének negyedrészét adta vissza a mezőgazdaságnak (2. ábra), megszüntetve a tele1. ábra. A Kárpát-medence keleti felének vízborította és árvízjárta területei a lecsapoló munkálatok megkezdés$ előtt
