Hidrológiai Közlöny 1988 (68. évfolyam)

2. szám - AZ 1838. ÉVI NAGY DUNAI ÁRVÍZ 150. ÉVFORDULÓJÁRA - Kaján Imre: A Magyar Tudós Társaság pályázata Pest-Buda árvíz elleni védelmére

82 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1988. 68. ÉVFOLYAM, l, SZAM A Magyar Tudós Társaság pályázata Pest-Buda árvíz elleni védelmére Kaján Imre Magyar Vízügyi Múzeum 2500 Esztergom, Kölcsey út 2. Az 1838. évi pest-budai nagy árvíz a honi műszaki szakembereket nem érte váratlanul, sőt a Duna medrének elfajult volta, de főként az „ikerfővárosok" alatti folyószakasz állapota olyan közismert tény volt, hogy nem kellett mérnöknek sem lenni a bajok taglalásához. Gróf Széchenyi István és Andrássy György, mikor 1832-ben a Budapesten építendő állóhíd ügyében Angliába utaztak, az egyik legfontosabb tisztázandó kérdésnek a jeges árvíztől való félelmüket érezték. ,,Valyon nem okoznának-e az oszlopok jégtorlaszokat, melyek a vizet fenntartván a két várost áradási veszélybe hozhatnákV' — kérdezték az angol „mechanikusoktól". Félelmük az árvizek pusztításaitól — tudjuk — nem volt alaptalan. A megoldás nem rájuk várt, mégis — mint politikusok — szavuk súlyával tettek hitet a folyószabályozások ügye mellett: „...ha a nemzet nem regulázza a Dunát, Tiszát, Szávát, Drávát s honunk számnélküli békatengerit, s at. — hát az Istenért ki más rendelje el s szárítsa azokat ki'

1, vagy soha, soha ne lábaljon ki a Magyar undokságibid?" (Andrássy és Széchenyi, 1838.). Győry Sándor (1832) szakemberként pontosan ismerte a Duna állapotát és a fővárosra minden télen leselkedő veszélyt: ,,. . . mivel tt jégtorlatot s jeges árvizeket nemző okok nemcsak nem fogyatkoztak, sőt 1775-től fogva növekedtek is, nagy jégjáráskor csak egy pillanati, még pedig naponként mindig hihetőbb történetes megakadástól függ, hogy az eddigleni legnagyobbnál nagyobb árvízzel elborítassunk, s egy könnyen előre látható szerencsétlenség miatt tízszer több kárral lakoljunk, mint a mennyibe a veszedelemnek egészen elliáríthatása kerülne." Az ilyen figyelmeztető jóslatok, félelmek visszliangtalanságán nincs mit csodálkozni. Pest, és Buda vízparti része mindig ki volt téve az árvizek pusztításainak; az itt élők lakóhelyükhöz tartozó „szükséges rossznak" tekintették a kiöntéseket. A XVIII. század elejétől beköszöntő hosszabb békekorszak olyan fejlődést hozott a két város számára, hogy az 1775. évi árvíz már nagyon komoly károkat okozott. Ezután gondoltak csak árvízvédelemre, amelynek eredménye a pesti parton végighúzódó, az 1775. évi árvíz szintjét 1 lábbal (kb. 32 cm-rel) meghaladó magasságú árvédelmi töltés megépítése volt. Az 1838-ig eltelt több, mint 60 év alatt a város vezetésének szemlélete nem sokat változott a régiekhez képest, így érthető, hogy Széchenyi, és Andrássy György is tényként kezeli a még meg nem történt nagy árvizet. Az 1838. március 13—18. között lezajlott tragédiát, a minden képzeletet felülmúló pusztulást azonban senki sem látta előre. A döbbenet és kétségbeesés napjait hamar a tettrekészség, cselekvés ideje váltotta fel. Nyilvánvalóvá vált, hogy Buda és Pest reformkorban megcélzott világvárossá történő fejlődéséhez, a tőke betelepüléséhez mostmár múlhatatlanul szükséges a város biztos árvíz elleni védelme, mert különben nem lesz vállalkozó, aki pénzét ilyen pusztulásnak kitett helyre befektesse. Ezeket a gondolatokat Kossuth és Széchenyi is hangsúlyozta az árvízről írott levelében, ill. tanulmányában (Dokumentumok; 1988.). Gróf Andrássy György (1. kép) — aki maga is Pesten volt az árvízkor — szintén úgy érezhette, hogy a szegényeknek történő adakozáson kívül valamit tenni kell az ország alakuló-fejlődő központja, Pest-Buda érdekében. Mint az Akadémia 4 alapítójának (Széchenyi István, Andrássy György Károlyi György és Vay Ábrahám grófok) egyike, kézenfekvő megoldást választott: a Magyar Tudós Társaságot bevonva pályázatot írt ki a főváros árvíz elleni megóvására. Andrássy, aki időközben Gömör vármegye főispáni helytartója lett, megválasztásakor arra kérte a megye rendjeit, hogy a beiktatási ceremóniájára szánt pénzt nemesebb célra, az elpusztult Pest-Buda megsegítésére fordítsák. A megyegyűlés Andrássy javaslatát elfogadta, így a kérdéseket Draskóczy Sámuel első alispán 1838. június elején megküldhette az Akadémiának. A jutalomkérd ós maga 2 részből: egy történeti és egy műszaki kérdésből áll. Az elsőben a pályázók feladata az volt, hogy ismertessék a Dunavölgy városait sújtó árvizeket „a legrégibb idők óta". Kívánalom volt, hogy a pályázók az adatokat „történeti bizonysággal, a kútforrások kijelölésével" adják elő. A kérdés megválaszolói közül a legjobb háromnak 100, 50 és 30 aranyat tűztek ki. A második kérdés kidolgozása volt azonban 1838-ban az igazi feladat. Ez szinte aprólékos részletességgel tartalmazza az árvízvédelemmel és