Hidrológiai Közlöny 1988 (68. évfolyam)
2. szám - AZ 1838. ÉVI NAGY DUNAI ÁRVÍZ 150. ÉVFORDULÓJÁRA - Bodolainé Jakus Emma: Az 1838. évi dunai jeges árvíz időjárási feltételeiről
72 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1988. 68. ÉVFOLYAM, l, SZAM Az 1838. évi dunai jeges árvíz időjárási feltételeiről Bodolainó Jakus Emma 1117 Budapest, Fehérvári út 26. Kivonat: A tanulmány az 1838. évi jeges árvíz időjárási feltételeit elemzi, néhány más múltbeli árhullám eseményeivel együtt. Az elemzések az árhullámok szinpotikus klimatológiai feltételeinek fogalomrendszerén alapulnak. Jó közelítéssel feltételezhető, hogy az 1838. évi jeges árvizet zónális típusú időjárási rendszerek sorozata okozta. Kulcsszavak: Duna, árvíz, meteorológia, szinoptikus klimatológia, történelem 1. Bevezetés: történelmi visszapillantás A nagy dunai és tiszai árhullámok meteorológiai — pontosabban — szinoptikus klimatológiai feltételei elég jól ismertek. Az 1970-es évtizedben és a 80-as évek elején végzett széles körű kutatások eredményeit tartalmazó monográfia (Bodolainé Jakus, 1983.) összefoglalja és típusokba sorolja azokat az időjárási rendszereket, amelyek jelentős árhullámokat, árvizeket — beleértve a jeges árvizeket is — okozhatnak a Duna és Tisza vízgyűjtő területén. Az említett munka megbízhatóan eligazít az egyes árhullámokat létrehozó időjárási rendszerek és csapadékaktivitás megítélésében. Ez az állítás azonban csak az elmúlt közel száz évre vagy napjainkra nézve érvényes, minthogy adatforrásaink a távolabbi események megítéléséhez kevés és bizonytalan alapokat szolgáltatnak. A meteorológus, ha az 1838. évi nagy pesti árvíz forrásmunkáinak (Trattner, 1838., Lászlóffy, 1938.) hidrológiai elemzéseit, a Duna térképezés példáit tanulmányozza ismételten rá kell döbbennie saját tudomány fiatal voltára. Nem nélkülözhető ezért a meteorológia korabeli helyzetének rövid áttekintése, márcsak azért sem, hogy a jelen tanulmány korlátozott célkitűzései beláthatok legyenek. A tanulmány tárgyát jelentő időben, tehát 1838-ban még nem működött egységesen szervezett meteorológiai észlelő hálózat Európában és természetesen másutt sem. A Mannheim -i Societas Meteorologien Palatina által 1781-ben létrehozott ós egységes észlelési útmutatással ellátott megfigyelő hálózat, amely 36 európai, 1 grönlandi és 2 észak-amerikai állomásból állt, 11 évi működés után, a korabeli európai háborúk következtében megszűnt. A Mannheim-i hálózat egyik állomása volt Buda is, amely szerencsére tovább folytatta észleléseit a Gellérthegyen lévő Csillagvizsgálóban, a nagv pesti árvíz idején is. Később a szabadságharc idején pusztult el, Buda 1849-es ostromakor. Meteorológiai megfigyeléseket, természetesen ebben az időben is végeztek Európában és Magyarországon is, ezek azonban — ma úgy mondanánk — amatőr vállalkozások voltak. Nem voit egységes és kötelező észlelési idő, egységesen alkalmazott ós kalibrált műszerek stb. A múlt század második felében, amikor a meteorológiai intézeteket létrehozták ezeket az „amatőr" megfigyeléseket összegyűjtötték, kiértékelték, homogenizálták ós az új intézmények első évkönyvei a régi megfigyeléseket statisztikailag feldolgozott formában—havi középértékek, gyakoriságok stb. — adták közre. Ezeket a megfigyeléseket tehát teljes terjedelemben nem közölték. A század első felében és közóptáján a centralizáltan szervezett megfigyelőhálózatokat a Föld és az egyes országok éghajlata megbízható leírásának igénye hívta életre. A szinoptikus meteorológia, az időjárás és előrejelzésének tudománya az 1820-as években alakult ki. Brandes felfedezte 1821-ben Németországban a szinoptikus módszert, a mannheimi hálózat teljes 1783-as évi anyagából szinoptikus térképeket szerkesztett, amelyeken felfedezte a bárikus széltörvónyt is, amit később elméletileg Férrel, majd ismét empirikusan Buys— Ballot is megerősített. A törvényt az utóbbiról nevezte el az utókor. Az időjárás-előrejelző szolgálatokat azonban csak a század második felében szervezték meg az emlékezetes Balaklava-i időjárási katasztrófa — 1854. november 14-e — után. Ez a vihar megsemmisítette a Feketetenger térségében állomásozó angol, francia flottát. Az időjárás előrejelzéséhez azonban egy technikai eszköznek, a távírónak is léteznie kellett. Az információnak gyorsabban kellett terjednie, mint az információ tárgyát alkotó meteorológiai jelenségnek. Először Franciaországban alakult időjárás-előrejelző szolgálat 1858ban, majd sorra szervezték a tengeri viharjelző szolgálatokat. Ausztriában 1865-ben, Magyarországon 1890ben hozták létre az időjárás-előrejelző szolgálatot. A fenti történelmi tények szem előtt tartásával kell tehát értékelni az alábbi kísérletet, amely az 1838. évi nagy dunai jeges árvíz időjárási eseményeinek analízisét tűzi ki célul. Régi árvizek időjárási feltételeinek tanulmányozása nem tekinthető öncélú kuriózumnak. Ritkán előforduló, veszélyes időjárási események okainak és mechanizmusainak feltárásában a minél nagyobb számú minta fontos tanulságokkal szolgálhat. Az Egyesült Államokban is újra analizálják, rekonstruálják a régi nagy árvizek időjárási térképeit. Elvileg elképzelhető volna, a jelen analízisek céljaira is a dunai országok meteorológiai archívumaiból az eredeti napi megfigyelések összegyűjtése és ezekből a jeges árvizet megelőző olvadási időszak minden napjára a talajközeli időjárási helyzet rekonstrukciója. Gyakorlatilag azonban ez a munka nem hajtható végre. Az alábbi elemzésekhez ezért csak a budai csillagvizsgáló naponta háromszori észlelései használhatók, úgymint a napi középhőmérséklet, az időjárás jellege (köd, eső, hó) valamint a szél iránya és sebessége. Abban az időben a hőmérsékletet Reaumur fokban, a szelet a 8 fő irány szerint, a szélsebességet az ötfokozatú (0—4) Lamont skála szerint észlelték. A csapadékmennyiséget
