Hidrológiai Közlöny 1988 (68. évfolyam)
5. szám - Vita - Vágás István: A kutatás alkotó tevékenység, nem pedig ügyiratkezelés – hozzászólás Goda László vitairatához
310 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 19(18. 68. ÉVF., 5. SZÁM távoli vidékeken egyéb, a hivatalos tématervben nem szereplő vizsgálatokat. (Legjobb volt e célra a dőli határsáv. Nekem volt oda állandó belépőm, a főnökségnek nem. Ha eseti belépőt kértek, ez lassan ment, s megtudtam időben a látogatási szándékukat. De nem kellett mindig határsávba menni saját célú eredményekért.) Sikerült — a tómafegyelem megsértésével, feletteseim tudatos félrevezetésével — kútkarakterisztika-vizsgálatokat, visszatöltődési ós talajvízdúsítási vizsgálatokat végeztetnem, ós nagyjából a vízszínelszakadás kútmenti problémáit is tisztáznom. Összehoztam egy kandidátusi disszertációt olyan kísérletekből, amelyről a hivatalos kutatásirányítás nem tudott, ha tudott volna, megtiltotta volna. És ebhez még olyan elméleti megalapozás járult, amely szükségessé tette a nem euklideszi geometriák tanulmányozását. Hol szerepelt ez a kutatási tervekben, s ha engedélyt kérek művelésükre, ki adta volna ezt meg? Vajon hol szerepel a költségvetésben vagy a tényleges kiadások között, hogy a célkutatáson belül volt erős alapkutatási tevékenység is'í De, nem lehetne ma az ilyen jellegű tevékenységet nemcsak legalizálni, hanem támogatni't Helytelen volt, amit csináltam? Nem lennék méltó a mérnök és a tudományos kutató névre, ha nem csinálom meg'. Ilyen volt a vízgazdálkodási — irányított és tervezett — tudományos kutatás alulnézetben. Ne csodálkozzunk, hogy a valós értékek illegális teremtését a legtöbben nem vállalták (eszükbe sem jutott), de én sem csinálhattam a végletekig. Egyet viszont állíthatok. Amióta elhagytam a hivatásos kutatói állást, azóta tudok zavartalanul kutatni, s azóta tudok lényeges kérdéseket elemezni és egyáltalában: vizsgálatra kiválasztani. Hogy mik azok a lényeges kérdések? A vízügyi gyakorlatban úton-útfélen hevernek ilyenek, csak le kell hajolni értük. Amikor az Alsótiszavidéki Vízügyi Igazgatóság mérnöke, majd vezető beosztású munkatársa lettem, a vízgazdálkodási osztály munkája szinte lefedte tárgykörében az egész VITUKI-ét. Milyen hasznos volt, hogy az utasítások ellenére a kutatóintézetben nem váltam témaszakbarbárrá! A gyakorlat mezején érteni kellett az általános vízgazdálkodáshoz, a folyami hidrológiához és vízrajzhoz, a belvíz- és öntözőcsatornák méréseihez, a vízminőségvédelmi feladatokhoz és több máshoz is. Véletlen, szerencsés helyzet a gyakorlatban, ha az ember belecseppen olyan belvízvédekezésbe — mint én 1966 elején — amely az évszázad harmadik legnagyobb belvízi megrohanása volt. Ezer tudományos ós tudományosan értékelhető kérdés benne! A csapadók, a lefolyás, az elöntés, a talajvíz, a fakadó víz viszonyai, egymásra hatásai, a gravitációs és az átemeléses elvezetés mennyiségi sajátosságai, a torkolati szivattyútelepek kapacitását meghaladó felvonultatott szivattyúegységek eredményességének vizsgálata, s egyáltalában, az események ós fő paraméterek szabatos leírása olyan élő, fontos kutatási problémák, amelyet a nagy kutatóintézetek képtelenek kezelni, képtelenek még a helyszínre is felvonulni, de amelyek: alapkutatások. És az amúgy is szükséges védekezési költségeken kívül nem kerülnek semmibe. (És nem kell hozzájuk munkaterv, összefoglaló jelentós, határidő, csak publikáció.) Azután, a Tisza meg-megújuló árvizeü 1966, 1967, 1970, 1974, 1975, 1977, 1980, 1981 érdekesebbnél érdekesebb helyzetei. Amikor szembetűnő, hogy „minden másként van", ahogy azt éppen a kutatóintézetben gondolják. Amikor a tények sem tudják meggyőzni a kutatóintézet egyik vezetőjót, hogy a vízhozammérőket, ha a tetőzóskor mérni akarnak, előbb kell Szegedre vonultatnia, mint Szolnokra, mert várhatóan Szegeden hamarabb lehet a tetőzés! Amikor a Területi Bizottság a kormánybiztos javaslata szerint az én hidrológiai szakvéleményemet is meghallgatva és arra lényegesen támaszkodva dönt pl. Makó város kitelepítéséről. Hogyan adok ilyen szakvéleményt, ha kutatói munkámat saját érdeklődésemből nem terjesztem ki az árvízi előrejelzésekre, ós arra a,.hivatott" kutatóintézetre támaszkodom, amely éppen ennél a marosi előrejelzésnél nem állt a helyzet magaslatán? Egy ember, vagy pontosabban: ő és egy őt segítő egészen kis csoport képes lehet versengeni egy nagy kutatóintézettel, csak azért, mert érdeklődésének tárgyát maga választhatja ki, és gyakorlatából jobban ismerheti, mit kell kutatnia, mintázok, akik távolabb élnek az árvizektől?. És amikor elvonultak a vizek? Ki értékelte a hidrológiai kérdéseket, ki ismerte fel a lényeges mozgatóerőket? Az intézmény, amelyet többszörösen letárgyalt kutatási tervek irányítanak, vagy az a néhány vidéki szakember, akik ismerik a vizeket, és akik képesek saját maguk is nemcsak feltenni, hanem meg is válaszolni a kérdéseket? Szinte mindegyik vízügyi igazgatóságon felnőttek azok a hidrológusok, akiknek munkája és eredményei felértek a kutatóintézetével. Ez örvendetes fejlemény és igazolja, hogy a vízügyi kutatás sem monopolizálható. Leszögezhetem azt is, nem én voltam az első ós sorrendben nem is az utolsó, aki nem tudott megbékélni a kutatóintézeten belüli „kutatásirányítás" szellemével, többre vágyott, elhagyta az intézmény kereteit, de a vízügyi szolgálaton belül maradva más módon teremtette meg kutatási munkájának feltételeit, és továbbra is támogatta a vízügyi szolgálatot kutatási eredményeivel. Zsuffa István nevét csak azért ragadom ki, mert egy friss könyvismertetőjében (Zsuffa, 1987) a Hidrológiai Társaság életére szögez le olyan megállapításokat, amelyeket itt most már nem kell megismételnem a kutatásokra alkalmazva, s amelyeknek lényege az, hogy az alkotómunka az elsődleges, és minden egyéb tevékenység vagy szolgálja ezt, vagy ,,az országunk állapotát jellemző, azt előidéző, és egyre súlyosbító áltevékenység része". Szükséges azonban még egy névre is hivatkoznom. Lászlóffy Woldemár is azok sorába kényszerült 1968 után, akik kutatói munkalehetőségeiket a kutatóintézeten kívül találták meg — s, hogy ebben a helyzetben nagyot alkotott, azt a Tiszáról írott könyve bizonyítja —, pedig volt idő, amikor az ő neve szinte egyet jelentett (jó értelemben) a VITUKI-val. Az is említésre méltó, hogy hol találkozhattam leginkább a „kutatóintézeten kívüli vízügyi kutató" társaimmal. Részint az általunk szervezett ,,Korszerű eszközök, matematikai módszerek a hidrológiában" c., 1963-ban, 1968-ban, 1970-ben, 1972-ben és 1974-ben megszervezett konferenciákon, amelyek előadásainak zömét a „területi'| kutatók adták. A VITUKI hivatalos vezetősége még tiltakozott is e konferenciák megrendezése ellen. A másik összejöveteli helyünk az árvízvédelmi töltés volt, ahol — meglepő ez? — minden komolyabb árvíznél talált magának tevékenységi kört és kutatási lehetőséget, aki dolgozni akart. A főhatóság akkori („hatvanas" évek végi, „hetvenes" évek eleji) illetékeseit dicséri, hogy az ilyen törekvéseket messzemenően támogatták. Goda vitairata megállapítja, hogy „a kutatás költséges tevékenység". Ez annak ellenére igaz, hogy az előzőkben csak arra hoztam példákat, hogy milyen olcsón is milyen eredményes alapkutatásokat lehet összehozni a kutatói alkotó-