Hidrológiai Közlöny 1988 (68. évfolyam)

4. szám - Nováky Béla: A műszaki-hidrológiai jellemzők térképi bemutatásának módszertani kérdései

194 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1988. 68. ÉVFOLYAM, 3. SZANt Magyarország felszíni vizeinek műszaki-hidrológiai jellemzőit tárgyaló hidrológiai kiadványsorozatban (VGI 1985, 1986) találhatók meg. Ezekben a kiadványokban a hidrológiai adottságokat az évi átlagos fajlagos lefolyás térképe mellett — a hazai hidrológiai gyakorlatot követve — még a mértékadó nagy vízhozamok számítását lehetővé tevő, árvízi tényezők területi eloszlásával, valamint újszerűen, & fajlagos relatív energiatartalom, és a gravitációs vízellátás mutatójának. területi alakulásával is jellemeztük. Ez utóbbi két mutató térképe az évi átlagos lefolyás térképének felhasználásával szerkeszthető meg; az évi átlagos lefolyás térképe az árvízi tényező térképezésének is alapja lehet, ahogy mindezeket tanulmányunk is bemutatja az évi átlagos lefolyási térkép szerkesztésének módszertanában rejlő lehetőségek ismertetése során. 2. Az évi átlagos lefolyás térképezésének rövid áttekintése A hidrológia különböző jellemzőinek térképezése a hidrológiában széleskörűen alkalmazott eljárás. Az évi átlagos lefolyás első térképi ábrázolása — Lvovics (1974) közlése szerint — Newell (1892—1893) nevéhez fűződik, aki az Egyesült Államok fajlagos lefolyás térképét szerkesztette meg. A Szovjetunióban az 1920-as évek közepén jelenik meg Kocserin (1932) térképe az ország európai területeire. Az évi átlagos lefolyási 1 : 25 000 000 léptékű térképi ábrázolásához összesen 34 vízhozamószlelő állomás adatát használta fel. A térképezés az 1930-as években kiterjedt a Szovjetunió ázsiai térfelére is, előbb a csendes-óceáni partvidék vízgyűjtőire, majd Zajkov és Belinkov (1937) munkássága során az egész Szovjetunióra. Zajkov (1938) elkészítette Európa fajlagos lefolyási térképét is. Ugyanebben az időben felújították a Newell készítette hidrológiai térképet az Egyesült Államok vízfolyásaira is (Law Dams 1938). A Föld egészére elsőkónt Lvovics (1945) készített lefolyástórképet, ennek szerkesztése során Wundtn&k (1937) az átlagos évi csapadók, évi középhőmérséklet és évi lefolyás között talált empirikus összefüggéseire is támaszkodott. Az 1950-es évek elejétől kezdődően egy sor országban készítették el az évi átlagos lefolyás térképét, így hazánkban (Lászlóffy, 1954), Bulgáriában (Marinov, 1959; Ruszev, 1961), Romániában (Újvári, 1959), Indiában (Khosla, 1960), Ausztráliában (Surfaces Water, 1967), Kanadában (Hydrological Atlas, 1969), vagy újították fel ismét a korábbiakat, a Szovjetunióban (Voszkreszenszkij, 1962), az Egyesült Államokban (National Atlas, 1970). A Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Földrajzi Intézete Lvovics vezetésével újraszerkesztette a világ, az egyes földrészek lefolyástérképeit: Drejer (1969 ós 1972) a Szovjetunióra ós Észak-Amerikára, Karaszik (1969 és 1974) Afrikára ós Dél-Amerikára, Nyikolajev és Csemogajev (1974) Ázsiára, Csernogajev (1971) Európára. Magyarországon fajlagos lefolyási térképet első ízben Lászlóffy (1954) szerkesztett, amikor is felmerült az igény az ország vízkészletének meghatározására. A térkép szerkesztésénél még kevés megbízható és hosszú idejű észlelési adat állt rendelkezésre; bár a Vízrajzi Szolgálat már több évtizedes múltra tekintett vissza, vízrajzi észlelései elsősorban a nagyobb vízfolyásokra, mindenekelőtt a Dunára és Tiszára korlátozódtak, a területi megoszlás vizsgálatában nélkülözhetetlen k kis vízfolyási észlelések csaknem teljes egészében hiányoztak. Az észlelések szűkössége miatt a lefolyási térkép szerkesztése az éghajlati adatokból indult ki, s ugyancsak az észlelések hiánya miatt az éghajlat-lefolyás összefüggések tekintetében is külföldi eredményekre támaszkodott. A lefolyás és az éghajlat közötti kapcsolódást felismerve Vojejkov (1884) így ír: „Minden egyéb feltétel azonossága esetén egy ország annál gazdagabb folyóvizekben, minél bőségesebb a csapadók ós minél kisebb a párolgás a talajok ós vizek felszínéről, valamint a növényzetről. Ily módon a folyókat úgy is tekinthetjük, mint az éghajlat termékeit". Az éghajlat ós a lefolyás közötti kapcsolatok mennyiségi vizsgálatai kezdetben az éghajlati elemek közül csupán a csapadókot vonták be, így Iskowski (1886) az osztrák folyókra, Schake és ZJle (1890) a Saal folyóra, Richter (1894) ós Schreiber (1904) az Elbára, Penk (1896) a Duna-vízgyűjtő egyes vízfolyásaira, Ruvarac (1896) a csehországi folyókra végzett vizsgálatai. Penk Közép-Európa néhány vízfolyásának adatai alapján lineáris összefüggést talált a csapadók és a lefolyás éves értékei között. Schreiber (1906) ezt a kapcsolatot nem-lineáris összefüggéssel közelítette, ós ő vezeti be az éghajlati adottságokban lévő eltéréseket jellemző paraméter használatát is. A párolgást először Keller (1906) éghajlat-lefolyás összefüggései veszik figyelembe. Oldekop (1911) elemezve a térszín adottságainak a párolgásra, s azon keresztül a lefolyásra gyakorolt hatását, arra a következtetésre jut, hogy az éghajlati adottságokkal meghatározott lefolyás térszíni adottságoktól függő szóródása ±26%. Wundt (1937) az évi lefolyás ós az éghajlati elemek kapcsolatában a párolgás helyett az évi középhőmérsékletet veszi figyelembe, Langbein (1949) pedig a havi középhőmórsékletnek az egyes hónapok csapadékmennyiségének megfelelően súlyozott átlagos értékével számol. Budiko (1948) a párolgást a felszínre besugárzott hőenergiával, a sugárzási egyenleggel váltja fel, az évi átlagos lefolyást a sugárzási egyenleg ós az éves csapadók viszonyából levezethető ariditási mutatóból számítja. Szesztay (1963) az ariditási mutató ós a lefolyás között szerkesztett kapcsolatot a Kárpátmedence 55 vízvidókének adatai alapján. Az első hazai fajlagos lefolyási térkép az ország nagyobb részére a Langbein által az Egyesült Államok lefolyási adatai alapján megszerkesztett csapadék-hőmérséklet-évi lefolyási magasság kapcsolat alapján, kisebb, az ország nyugati határaihoz közel eső alpesi jellegű területeire a Coutagne-ié\e éghajlat-lefolyás összefüggésekre alapozva készült el. Az 1950-es években újjászervezett Vízrajzi Szolgálat megnövekedett észlelései 1958-ban tették lehetővé először az éghajlati adatokból megszerkesztett lefolyási térkép ellenőrzését. Az észlelési adatokból számított átlagos lefolyás értékei az ország csaknem valamennyi táján alacsonyabbnak mutatkoztak, s ez utalt arra, hogy a Langbeinféle összefüggések, s különösen annak a kisebb csapadékokhoz tartozó alsó tartománya csak pontosításokkal alkalmazható hazai viszonyainkra. Ez indokolta a lefolyástérkép javítását (VITTJKI, 1958). A fajlagos 'lefolyásitérkép egyre több és hosszabb észlelési idejű vízhozamadatsor felhasználásával elvégzett pontosítására és újraszerkesztésére került sor a Duna-medence Hidrológiai Monográfiájának összeállításakor (Kardos, 1975; Domokos és Stelczer, 1984), ill. a Keretterv (OVH, 1984) kidolgozásához kapcsolódóan (Kovács Gy. geogr., 1983). Ezek a pontosítások az éghajlat-