Hidrológiai Közlöny 1988 (68. évfolyam)
3. szám - Vita - Zsuffa István: Hidrológiai nagyhatalom? – hümmögés Domokos Miklós levele kapcsán
184 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1988. 68. ÉVFOLYAM, 3. SZANt E hagyományt „eredményesen" folytatjuk. A Water Resources Publications kiadta az UNESCO— VITUKI nemzetközi tanfolyam magyar tanárai által összeállított ,,Felszíni hidrológia" tankönyvet. A HK főszerkesztője ideadta nekem ismertetésre. A heterogén anyag egységes szemléletű kritikájának a feladatával mindmáig nem tudtam megbirkózni. Csináltam magamnak néhány statisztikát. Például, az irodalmi hivatkozásokat három halmazba soroltam: ki hányszor idézi saját magát, hányszor magyar kollégáját, hányszor külföldit. Az egyes szerzőkre jól jellemző statisztika kirívó anomáliáit említettem a könyv szerkesztőjének, aki a szerzők eljárását a külföldi kiadó erőszakos korlátozásaival magyarázta. Meg kell azonban jegyeznem, hogy a statisztika inkább a szerzőket, mint a kiadó rapszodikusságát jellemezte, hiszen akadt olyan tanulmány is, amelyben elsősorban a hazai eredményeknek az irodalomjegyzékben pontosan dokumentált anyagára épített a szerzője, Kovács György. E kötetben azonban akad újabb, hagyomány nélküli vonás is. Egy másik fejezet szerzője ábrákat és szövegrészeket vesz át kollégáinak külföldi munka során készített jelentéseiből, minden utalás nélkül. E tanulmányok egyikét, sajnos, más nemzetközi fórum — az IAHS bulletinje — publikálásra nem fogadta el. A kínos az, hogy ennek a visszautasított cikknek a társszerzője angol nyelvterületen dolgozó magas beosztású helyi vezető, akinek igen szóles körű az irodalmi tájékozottsága, és minden bizonnyal a Water Resources Publications minden kiadványát, ezt a kérdéses kötetet is, beszerzi! E sorok írója 20-ik éve foglalkozik a tározók sztochasztikus méretezése egyik megoldásának, a Moranmodellnek alkalmazásával, továbbfejlesztésével. Ennél jóval korábban, 1954-ben Szesztay Károly — hazai alkalmazással együtt — bemutatta a hazai irodalomban, Krickij és Menkelj módszerét, amely V. Nagy Imre egyetemi jegyzetében is szerepel és tananyag. Jómagam 1958-ban, Puskás Tamás irányításával, gyakorisági elemzésen alapuló számítási eljárást dolgoztam ki (ezt is tanítják, sőt gyakoroltatják az egyetemen, nyilván azért, mert e kézi számítás igen fárasztó, hosszadalmas, meg is emlegetik a hallgatók). Mégis 1982-ben a Hidrológiai Társaság Hidraulikai és Műszaki Hidrológiai Szakosztályában elhangzott előadásban, valamint a VITUKI-ban 1987-ben készített — és belső pályázatra benyújtott — zárójelentésben elmondták, leírták, hogy „Magyarországon a tározók sztochasztikus méretezésével — természetesen az előadón, illetve a tanulmány szerzőjén kívül — senki sem foglalkozik". (Az előadó természetesen a jelentés írójáról, a jelentésíró az előadó munkájáról sem hallott semmit!) Hogy vegyen a külföld tudomást rólunk, ha mi sem ismerjük egymás munkáit? Ez a jellegzetesen provinciális tünet általános: nyilván e sorok írója is elmarasztalható ebben. A hazai „tudományos" közegben csak annak a publikációnak és hivatkozásnak van értéke, amit a „külföld" fémjelez: Uticában hirdetik leginkább, hogy „nem jöhet semmi új Uticából". Természetesen provincializmus a nemzeti eredmények gátlástalan túlhangsúlyozása is, azaz a tudományos, szakmai nacionalizmus. Ezt mentheti a kényszerű nyelvi vagy egyéb elszigeteltség: a szovjet nzakirodalom ilyen jellegű természetének magyarázata uz évtizedes nyelvi írásbeli és társadalmi felópítettségből eredő elzártság. Ilyen körülmények között valóban hinni kell annak, hogy a szovjet hidrológia saját maga r /linden elméleti és gyakorlati lépést önállóan kellett hogy megtegyen: egyes esetekben ez dokumentálható — de a nemzetközi tudományos életben csak látens módon létező — prioritást is jelentett, mint például Szavarenszkij és Moran esetében. Végeredményben ugyanilyen provincializmus az angol—amerikai irodalom teljes nyelvi bezárkózása is. Nem hiszem, hogy ezen a vonalon követnünk kellene a szuperhatalmakat. Provincializmus még a „társadalmi" alapon összeállított irodalmi hivatkozások talán nem egészen általános, de nagyon elterjedt módszere is. Ezekre az irodalomjegyzékekre jól illik Szabó Dezső gyilkos kritikája a Pintér Jenő-féle magyar irodalmat tárgyaló kézikönyvről: a telefonkönyvet helyettesíti (ma úgy mondanánk, hogy a „who is who" kiadványokat), csak még a minisztériumi főosztályvezetői rangú szerzők lakáscímét is mellékelni kell. A cikkekhez csatolt irodalmi utalásoknak ilyen vagy olyan irányú egyoldalúsága provincializmusunk mutatója. E provincializmusból csak európai szintű munka árán lehet kikerülnünk. Minden munka során figyelembe kell vennünk az eddig elért eredményeket. Természetes és logikus, hogy a legkönnyebben hozzáférhetőket, az anyanyelvükön írottakat szándékosan vagy véletlenül kerülni büntetlenül nem lehet. Jelenleg ennek következményeit a magyar hidrológia nemzetközi súlya érzi „csak", a hazai, egyébként is felborult értékrendben ez még erény! Senki sem tudhat jobban angolul, mint az anyanyelvén, életünk végéig azon a nyelven maradunk a legfogékonyabbak, amellyel intelligenciánk kibontakozott (elég könynyű összehasonlítani az ötven évvel ezelőtt Amerikába került Teller Ede magyar tudását az alig tíz éve elkerült Cicciollináéval!). Valahogy e két közéleti kitűnőség tevékenységével mérném az anyanyelv tudományos életünkben való használatát is. A hazai irodalom teljes értékű ismerete után természetesen már a kutató szuverén joga, hogy mit használ fel ebből az anyagból, de amit felhasz nál, amivel vitába száll, azt idéznie köteles, ha pedig ítéletet mond a kérdéssel kapcsolatos hazai kutatás állásáról, akkor a teljes hazai irodalom ismerete és idézése kötelező. Ezt, ha Európához akarunk tartozni, és igényeljük azt, hogy befogadjanak, meg kell tennünk. A tájékozottságot, a nyelvtudást nem kell mindig dokumentálni, de tájékozódni kell, és ha a szerző szükségét látja, hogy művét a hazai eredmények közé illessze, tévednie már nem szabad, vagy ez legalábbis illetlenség. Végeredményben, ha azt akarjuk, hogy a külföld újra ránk figyeljen, figyeljünk mi is jobban egymásra, ne udvariasságból vagy számításból, hanem azért, hogy nekünk legyen elsősorban tiszta képünk saját tudományágunk hazai helyzetéről. Enélkül nem kívánhatjuk azt, hogy rólunk a külföld alkosson reális (és egyúttal kedvező) képet! Az egymás munkája iránti érdeklődés volt az alapja annak a közös munkának, amely a hazai hidrológiai aranykort (paradox módon az 50-es 60-as éveket) jellemezte. Az érdeklődés újjászületése után a fejlődés további lépcsője már a hazai együttműködés ábrándja lehetne, amely talán irreális elképzelés, de enélkül nincs új magyar hidrológiai tudományos iskola vagy műhely, és ilyen magyar hidrológiai műhely nélkül nincs meg a lehetősége a pozitív külföldi értékelésnek sem. Ezúton kérek bocsánatot minden magyar hidrológus társamtól, akiknek nem minden munkáját olvastam, akiket méltánytalanul nemfigyeltem.