Hidrológiai Közlöny 1988 (68. évfolyam)

3. szám - Vita - Zsuffa István: Hidrológiai nagyhatalom? – hümmögés Domokos Miklós levele kapcsán

182 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1988. 68. ÉVFOLYAM, 3. SZANt Hidrológiai nagyhatalom?— hümmögés Domokos Miklós levele* kapcsán Zsuffa István Pollack Mihály Műszaki Főiskola Vízgazdálkodási Kar 6500 Baja, Bajcsy Zs. út 14. Idézőjelbe zárja és nyilván kétes értékűnek tekinti tudományágunk hazai eredményei alapján ezt az állítólag bennünket minősítő jelzőt Domokos Miklós. Valóban ez az ítélet csak mások, külföldiek szájából, tollából megtiszteltetés, ha saját magunk emlegetjük, akkor az ízléstelen, félműveltséget, kisebbrendűségi érzést takar. Mindenesetre fel kellene deríteni, hogy mikor és ki mondta rólunk ezt a minősítést először. Én úgy tudtam, hogy Werner Kresser volt az, aki így beszélt rólunk. Ez el is képzelhető: Kresser professzor, annyi bécsi társához hasonlóan szereti, tiszteli és ismeri hazánkat, Magyarország és Ausztria részben közös történelmét, tudatosan ápolja személyi és szakmai kapcsolatait magyar barátaival, kollégáival. Ha e minősítés Tőle származik, akkor is, mint minden ilyen ítélet, mindenképpen szubjektív. Nem mindegy, hatásában sem az, hogy hol és mikor mondta mindezt: nálunk Magyarországon, baráti vagy hivatalos beszélgetés során, vagy talán harmadik országban, nyilvánosan, mások részére. De akárki és akárhol mondta, ezt nekünk emlegetnünk idejét múlta dolog, fölösleges, ízléstelen (legfeljebb a Vízügyi Múzeumot és esetleg a tanítandó iskolásokat érdekelheti). A 60-as évek elejétől származtatható jelző azonban nem üres: én ebben pályakezdésem korának, az akkori magyar hidrológiának valós — bár szemet szúróan jóindulatú, sőt hízelgő — minősítését érzem. Az ország vízügyi helyzete, a végrehajtott vízrendezések, az akkor levonult árvizek időben is megalapozták, előkészítették azt a tudományos tevékenységet, amelyhez az állam — az akkoriban külföldön (a Lajtán túl) elképzelhetetlen — anyagi és személyi feltételeket is biztosította. A tervgazdálkodás, a vízgazdálkodási távlati tervezés — ma már esetleg túlzásnak tartott — igényei hozták létre az akkoriban egyedülállóan nagy kutatóintézetet. Ezeket a lehetőségeket vízgazdálkodási kutatásunk, elsősorban a hidrológia, kiválóan használta fel, ezekhez a lehetőségekhez ugyanis a személyi feltételek ritka szinkronitása is társult. Kevés helyen ós ritkán adódik, adódhat, hogy az adminisztrációt ós a hatalmat, az egyetemi oktatást és a gyakorlati-elméleti tervezőmunkát, az intenzíven és eredményesen végzett kutatást egyaránt a kor és a szakma legkiválóbbjai irányítsák. Dégen Imre, Mosonyi Emil ós Lászlóffy Woldemár tevékenységének együttes jelentkezése még kis hazánk tudományos életét reprezentáló halmaznál jóval nagyobb — nagyhatalmi méretű — statisztikai mintában is csak igen kis valószínűséggel fordulhat elő. * Megjelent a Hidrol. Közi. 1988/2. számának 126. oldalán (Talán e találkozás nem három független elem együttjár ása?) Az erre a korra visszaemlékezők felidézhetik az 1960-tól fokozatosan növekvő számban idelátogató nyugati kollégák őszinte csodálkozását központosított ós nagyméretű kutatási bázisaink kapacitásán, kutatóink irányában tanúsított — abszolút értékét tekintve ugyan már akkor is, külföldi viszonylatban, nevetséges —, de hazai viszonyok között relatíve igen kitüntetett megbecsülésén (gondolok itt a komolyan támogatott aspirantúrákra, az akkor, különösen a legelső időkben a valóban csak az eredményes munkát nyújtó kutatókra korlátozódó utazási lehetőségekre, a lakáskörülmények megkülönböztetett kezelésére való szándékra stb.). Ez az őszinte elismerés nemcsak a hazai fogadások és protokoll vizitek tósztjaiban nyilvánult meg. A 60-as évek nemzetközi hidrológiai irodalmából nem hiányoztak a konkrét hazai eredmények értékelése és felhasználásai. A Magyarország vízkészletének feltárásánál alkalmazott módszertan, előrejelzési rendszerünk elvi, elméleti alapjai, ma is jól lenyomozható módon, sok esetben többszörös áttételekkel igen nagy területen váltak ismertté, és a megismerésen túl igen sok külföldi helyen is alkalmazták ezeket. E kornak nyilvánvaló eredménye, fém jelző je, hogy több hazai módszer és alkalmazási eljárás a külföldi felsőfokú oktatási intézmények tananyagába, illetve gyakorlati kézikönyvekbe is belekerült (lásd például Réméniéras: Hydrologie de V

Ingenieur, illetve Ollier és Poirée: Assainissement Agricole című kézi-, illetve tankönyvét). Végül azt is meg kell említeni, hogy kevés magyar tudóst értékelt még olyan hőfokon külföldi tudományos akadémia, ahogyan Lászlóffy Woldemárt búcsúztatta a Toulousi Tudományos Akadémia évkönyvében Gilbert professzor, az akadémia főtitkára. A Water Resources Research 1986. augusztusi számának értékelő statisztikájának elgondolkodtató és értékmérő kinullázását nem semlegesíti, de a kép sötétségét enyhíti, hogy a világ legnagyobb vízügyi kiadójának, Yevjevich professzor Water Resources Publications-ének 1988. évi katalógusában szereplő 177 könyv közül 21 magyar szerző műve! Természetesen a jószomszédi viszonyt itt is figyelembe kell venni: Yevjevich, aki immár tiszteleti tagunk, még jugoszláv állampolgár korából ismer bennünket! Ezek a kiegészítő adatok talán még a múlt visszatükröződésének tekinthetők, ós talán csak azért említettem ezeket, hogy öreg kontinensünk másik világnyelvének, a franciának hazai hidrológiai múltunkkal való kapcsolatát is hangsúlyozzam. Az angol szerzők irányunkban tanúsított ténylegesen passzív magatartása talán magyarázható az angolszász izolacionizmussal, amelyet mi magunk aligha törhetünk át, de, ha értékeink valóban hasznosak, és a tudományt vagy a gyakorlatot szolgálják, akkor ez az ő bajuk (Babits írja, hogy nem a mi kárunk, hogy Shakespeare mellett mi olvashatunk Arany Jánost is!). Anglia, Amerika gőgös és indokolatlan elzárkózását sem a francia szellem, sem a német tudás nem nagyon törte át. Másrészt — kétségtelenül elfogult — tanítványi voltom azt sugallja, hogy Lászlóffy németül és franciául beszélt, levelezett