Hidrológiai Közlöny 1988 (68. évfolyam)

2. szám - AZ 1838. ÉVI NAGY DUNAI ÁRVÍZ 150. ÉVFORDULÓJÁRA - Gáll Imre: Az árvíz és az állóhíd

GALL I.: Az árvíz és az állóhíd 99 Az árvíz és az állóhíd Gáli Lnirc 1117 Budapest, Orlay u. 9. Johan Gross osztrák útügyi igazgató, nyugdíjba vonulását követően, 1808-ban, leszűrve hivatali működésének tapasztalatait, javaslatot terjesztett elő arra, hogy milyen szerkezetű hidakkal célszerű az utakat nagyobb folyókon átvezetni. Típusterveinek egyike nagynyílású fahidat, másika boltozott kőhidat ábrázol

1. A Helytartótanács azzal a felhívással küldte el a terveket az Építési Főigazgatóságnak, vizsgálja meg, alkalmas-e azok egyike arra, hogy a Dunán Pest és Buda között megvalósítsák. Az Építési Főigazgatóság a tervek kapcsán kinyilatkoztatta azt a véleményét, hogy egyik terv sem alkalmas arra, hogy Pest és Buda között kivitelezzék, mert ezáltal rendkívüli áradások veszélye merülne fel. Erre a következtetésre nyilván az a megfigyelés indította az Építési Főigazgatóság szakembereit, hogy a folyók medrében olhelyezett pillérsor nehezíti a víz lefolyását és ha az áradás során a víz mennyisége növekedik, a pillérsorral szűkített meder nem elegendő széles és mély ahhoz, hogy azon az árvíz levonulhasson. A szakvélemény ínég nem különíti el egymástól az árvíz kétféle keletkezési okát, mármint a vízmennyiség megnövekedését pl. zöldár esetén ós a meder elszűkülósét, illetve eldugulását, amilyen a jégtorlasz okozta árvíz is. Az idézett szakvéleményben jégről, jégdugulásról nem esik szó. Ebben nincsen semmi meglepő, mert az előző évszázadokban a nagyobb folyókon épített ós részben még ma is fennálló hidak egyike sem épült jégjárásos folyón s ha egyiken-másikon az árvíz kárt okozott, az valóban a vízmennyiség megnövekedésének volt a folyománya. Erre példa a híres Pont d'

Avignon, a franciaországi Rhőne folyón, melynek ma már csak a fele áll. A következő 1809. évben a Helytartótanács az Építési Főigazgatóságot a Pest és Buda között építendő híd terveinek és költségvetésének elkészítésére hívta fel. Az Építési Főigazgatóság sokáig késett a válasszal — közben felméréseket végzett a Duna-medrében — végül 1810. december 14-én kelt jelentésében az 1808. évinél sokkal határozottabb és konkrétabb, de fokozottan negatív álláspontra helyezkedett. Magyarország legfőbb műszaki szerve a Helytartótanács felhívására az alábbiakat írta: ,,A híd előállítására vonatkozó adatokat az 1809. évi 427. sz. felhívásra azzal a megjegyzéssel terjesztjük elő, hogy nem vagyunk abban a helyzetben, hogy az építés tervét és költségvetését elkészítsük, mert ezen a helyen a jég kiszámíthatatlan ereje miatt, véleményünk szerint, állandó híd meg nem állhat"

2. Érdemes megjegyezni, hogy az 1809. évben, tehát akkor, amikor az Építési Főigazgatóság válaszának el kellett készülnie, jégdugulás okozta viszonylag magas vízállás volt Pesten

3 és Budán s ez a körülmény nyilvánvalóan hatással volt a felterjesztés szövegének elkészítőire. De az is kétségtelen, hogy a Főigazgatóság ezt a véleményét a jövő fejlődésének figyelmen kívül hagyásával alakította ki. Ez a túlzott borúlátás némileg indokolható azzal, bogy a XIX. század folyamán a hídépítésben bekövetkezett gyorsiramú fejlődést a század elején inkább csak sejteni, semmint előrelátni lehetett. A Főigazgatóság véleménye az akkori közfelfogást hűen tükrözte, mert minden ember, aki valaha nagyobb jégtorlasz keletkezését és megindulását szemlélhette, kellő előtanulmányok nélkül és mérési adatok hiányában nemigen juthatott más következtetésre, minthogy ennek a nagy, mozgó tömegnek semmi sem képes ellenállni. A XIX. század elején még a szakemberek sem tudtak sokat a nagy folyók jógjárási viszonyairól. Későbbi kiváló vízimérnökeink akkor még gyermekkorukat élték — Vásárhelyi Pál 1810-ben még csak 15 éves volt — ós csak mintegy másfél évtizeddel később fejlődött ki az a magas tudásszint s állt össze az az ismeretanyag, ami egyfelől lehetővé tette a vízfolyások hidraulikájának elvi megismerését, másrészről pedig — a Duna-meder felmérései után — az elvi ismereteknek adott esetre való vonatkoztatását és gyakorlati alkalmazását. Az 1838. évi nagy dunai árvíz előtti esztendőkben már lényegében tisztázódtak a vízmennyiség meghatározására, a vízszínesésnek, valamint a meder kiképzésnek a vízmennyiséggel való összefüggéseire vonatkozó alapvető kérdések. A szakemberek a század negyedik évtizedében — néhány tisztázatlan kérdéstől eltekintve — már egyformán látták a jégelvonulást akadályozó, illetve elősegítő tényezők jelentőségét is. A jégjárásra vonatkozó részletkérdésekben azonban még volt közöttük véleményeltérés, ami igen tanulságos irodalmi vitákra adott okot és lehetőséget. Egységes volt a felfogás abban, hogy szabályozott mederben a jég elvonulásának nincs akadálya. Bebizonyosodott az is, hogy maga az a körülmény, hogy a meder helyenkint keskenyebb, helyenkint szélesebb, a jégelvonulás szempontjából nem jelent sem akadályt, sem elősegítő tényezőt, mert a keskenyebb mederben felgyorsul a vízmozgás és megnövekedik a vízmélység, így a felületen úszó jégtáblák nem szorulnak össze és nem akadnak el. Egyetértettek a szakértők abban is, hogy akadály jelentkezik, ha a meder szétágazik, tehát ha szigetek képződnek, mert ekkor a szigeteket övező mederágak sekélyebbek és keskenyebbek, tehát könynyen elakadhatnak a jégtáblák. Hídépítési vonatkozásban ugyanilyen akadálynak lehet tekinteni, hogyha a mederben olyan pillérsor épül, mely a medret észrevehető mértékben megkeskenyíti.