Hidrológiai Közlöny 1987 (67. évfolyam)

2-3. szám - Pálfai Imre: Vízelvezető rendszerek felhasználása öntözővíz-szállításra az Alföldön

66 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1987. 67. ÉVFOLYAM, 2—3. SZ

ÄM ezek folytatásában — az üzemi csatornákat hozták létre. Szükség szerint esésnövelő szivattyútelepeket, itt-ott tározókat is létesítettek. Az így kialakuló rendszerek teljesítőképességét egyre növelték. A csatornasűrűség az 1930-as évek közepére elérte az 1,0 km/km

2-1, a rendszerek átlagos teljesítőképessége pedig a 0,03 m

3/s.km

2-t. A drénezés csak az 1970-es évek végétől kezdett tért hódítani az Alföldön. A drénezett terület nagysága 1985-ben kb. 500 km

2 (Pálfai, 1985 b.) 3. Öntözőrendszerek Az Alföld öntözését már a múlt században tervbe vették, de az első nagyobb öntözőrendszereket csak iaz 1930-as évek végén és az 1940-es években kezdték létrehozni. Folytatták a vízlépcsők építését a Körösökön, s megkezdték a Tiszán. Itt elkészült a Tiszalöki Vízlépcső (1954-ben) és a Kiskörei Vízlépcső (1973-ban), s megépültek a nagy öntöző főcsatornák. Az Alföld legnagyobb öntözőrendszerei a Tiszalöki, valamint a Kiskörei Vízlépcsőhöz kapcsolódó Jászsági és Nagykunsági öntözőrendszer. A kisebb öntözőrendszerekkel és az ilyen célra igénybevett vízelvezető rendszerekkel együtt az Alföldön összesen kb. 7000 km

2-nyi térségbe juttatható el az öntözővíz, de az öntözőberendezésekkel ellátott terület ennél jóval kevesebb, kb. 4000 km

2. A berendezett terület 80%-án esőszerű, 20%-án egyéb módszerekkel lehet öntözni. A kiszolgáltatható maximális vízhozam kb. 250 m

3/s. Ez az öntözésen kívül 150 km

2 halastó vízellátását is szolgálja. A ténylegesen megöntözött terület az egyes években — az időjárástól függően — a berendezett terület 24—90%-a között változott. Az öntözött területre kiadott öntözővíz mennyisége — a rizstelepeket nem számítva — 100—200 mm volt. A rendszerek kapacitásának kihasználása tehát meglehetősen alacsony fokú {OVH, 1984). 4. A vízelvezető rendszerek fölhasználása öntözővíz-szállításra 4. 1. Történeti áttekintés Az Alföld természeti adottságai tehát a vízelvezető és az öntözési rendszerek létrehozását és működtetését egyaránt indokolttá tették. Egy adott alföldi térségben azonban a vízelvezetésre és az öntözésre nem egyidejűleg, hanem időben eltolódva van szükség. Amikor vízelvezetés a feladat, nem kell öntözni, amikor viszont öntöznek — kivételes esetektől eltekintve —, nincs elvezetendő vízmennyiség. Ezért látszott kézenfekvőnek már az öntözés elterjedésének kezdeti szakaszában a vízelvezető rendszerek fölhasználása öntözővíz-szállításra. Erre a célra kezdetben a vízelvezető főcsatornák torkolati, igen kis esésű szakaszát vették igénybe, ugyanis ide viszonylag egyszerű volt a folyóból a vizet beemelni (a lezárt torkolati zsilip mögé szivattyúzni), majd a fenékeséssel ellenkező irányba vezetni. Az 1930-as évek végén kísérleti jelleggel kíészült az az öntözési terv, amely Hódmezővásárhely határában a Körös—Tisza—Marosi Ármentesítő Társulat meglévő nagyméretű és összefüggő csatornahálózatát használta föl öntözővíz-szállításra (

Trümmer, 1938). A terv megvalósításakor a Tiszán kettős rendeltetésű, az öntözővíz szolgáltatásán kívül belvízmentesítésre is alkalmas szivattyútelepet építettek, melyet több más hasonló elvi megoldású telep építése követett (Binnyei, 1954.) A vázolt imódon túl nagy távolságra nem lehetett az öntözővizet eljuttatni, legfeljebb esésnövelő szivattyútelepek közbeiktatásával. A nagyobb távolságra való eljuttatáshoz — rendszerint iá folyók magasabb pontjából indítva — öntöző főcsatornák épültek, amelyek keresztezik a vízelvezető csatornákat. lEzeken a keresztezési helyeken leadott öntözővizet azután a vízelvezető csatorna vezeti tovább, legtöbbször a fenékeséssel megegyező irányban. Így ia vízszállítás — megfelelő vízszintszabályozó műtárgyak beépítése után — a nagyobb esésű és hosszabb szakaszokon sem okoz nehézséget. Ilyen kettős rendeltetésű csatornahálózattal alakították ki többek között a Keleti-főcsatorna rendszerét (Molnár, 1957; Dávid, 1970). A vízelvezető csatornák öntözési célú felhasználása az 1950-es évek közepén megtorpant, mert erre az időre egyre jobban kiütköztek ennek a megoldásnak a hátrányai, s jobbnak látták az ilyen egyesített rendszereket szétválasztani, azaz a vízelvezető csatornáktól független öntözőcsatornákat és egyéb létesítményeket létrehozni (

Pichler, 1954). A vízelvezető csatornahálózatnak az öntözővízszállításból való fokozatos kikapcsolását kormányhatározat szabályozta. Ennek értelmében ott, ahol az öntözővíz-szállítás ártott a vízelvezetés érdekeinek, megindult a kettős tevékenység megszüntetése. A program végrehajtása azonban meglehetősen vontatottan haladt, s a mai napig sem fejeződött be. Ehhez a felületi öntözés háttérbe szorulása és az esőszerű öntözés rohamos térhódítása is hozzájárult, ugyanis az esőztető szivattyúk számára már nem volt szükséges az a magas vízszint, amit az öntöző főcsatornák megteremtettek. Időközben — főleg a beruházási források beszűkülése miatt — megváltozott a kettős rendeltetésű, egyesített rendszerek megítélése. Ismét elismerték létjogosultságukat. sőt az utóbbi években egyre többen hirdetik és egyre szélesebb körben elfogadják azt az alapelvet, hogy az Alföld sajátos természeti viszonyai között a vízelvezető és az öntözőrendszereket — a többcélú hasznosítás előnyeinek kihasználása érdekében — egymással összehangoltan, egységes rendszerben kell létrehozni, az ebből származó hátrányok csökkentésére pedig átfogó intézkedéseket kell tenni (Kovács, 1981; Pálfai, 1985 a; 1985 b; 1985 c). Az Alföldön az öntözővíz szállításában részt vevő főcsatorna-hálózat hossza az 1980-as évek közepén összesen kb. 5000 km. Ebből 1500 km kifejezetten öntözési célból épült, 3500 km pedig kettős rendeltetésű, azaz a vízelvezetésen kívül öntözővíz-szállítási, némelyik egyéb célra is fölhasználható. A mellékcsatornák és az üzemi csatornák összes hossza a főcsatornahossz többszöröse, de ezeknél kisebb arányt képviselnek a kettős rendeltetésű csatornák. Az 1983-as aszály idején a drénhálózatok egy részét is fölhasználták öntözésre, pontosabban altalajnedvesítésre. A kedvező tapasztalatok hatására a kettős rendeltetésű drénhálózatok szélesebb körű alkalmazása kezdődött meg.