Hidrológiai Közlöny 1987 (67. évfolyam)

1. szám - Könyvek

58 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 1987. 67. ÉVFOLYAM, 1. SZA

M teljesen a magukénak érezték, ezek a tanítványok publikálták a tudományos eredményeket, ők írták róluk az „összefoglaló jelentéseket", ők voltak a „témafelelősök". A könyvben idézett dokumentumok Lászlóffynak ezt az irányítói elvét tükrözik, amely mögött a vezető, az irányító, sőt a mindent kialakító alkotó háttérbe szorul, eltűnik. A vízkészlet föltárásának munkáit sorrendben előrevéve már, mint tudománytörténetbe bevonult, de máig is érvényes eredményként tárgyaltam volna Kessler Hubert alapvető kartszhidrológiai munkáit is. A kísérleti telepek sorában a Komlóssy-telep kezdeményező úttörő jellegét is hangsúlyozhatja a szubjektív ítélkezésre önmagát följogosító recenzens. E sorok írója a magyar vízrajz történetében a legújabb kort tehát nem a társadalmi rendszer változásától, illetve a magyar vízügyi szolgálat — remélhetőleg végleges egységes szervezetének kialakulásától számítaná, hanem inkább az 1960-as évek közepétől. Ekkor indult el az a változássorozat, aminek eredménye a mai vízrajz, illetve hidrológiai kutatás helyzetét jellemzi. A korábbi évtizedek vízkészletföltáró munkájának, a vízgazdálkodás párhuzamos fejlődésének eredményeként ekkor jelentkezett a vízkészletgazdálkodás mint új, a vízrajztól el nem választható kutatási, illetve államigazgatási föladat. Ez az igény késztette az akkori főhatóságot a Vízkészletgazdálkodási Központ, mint középiránvító szerv megszervezésére, ekkor alakultak meg a vízügyi igazgatóságoknál a vízkészletgazdálkodási csoportok, ekkor kezdték meg munkájukat a vidéki hidrológus mérnökök. A vízkészletgazdálkodás összetett problémái — amelyek többek között a vízhasználatok mérését, a „társadalmi vízrajz" megszervezését igénylik — vezettek el az országos észlelő hálózat decentralizálásához, amely 1976-ban kezdődött el, és a „természeti vízrajz" vonatkozásában 1982-ben vált teljessé. (Meg kell jegyezni, hogy a társadalmi vízrajz, a vízhasznosításokra vonatkozó hidrometriai feladatok megoldása a közvetlen jövő föladata kell hogy legyen.) A decentralizálás tényének értékelése még szubjektív szempontok alapján is korai. Az Igazgatóságok szellemi, anyagi kapacitásának, helyismeretének fölhasználása mellett a Vízrajzi Szolgálat egységének megőrzése a legfontosabb kérdés. A könyv Szerzője, objektivitásra törekedve, alig említi azokat a nagv erőfeszítéseket, amelyeket a VITUKI végzett ós végez a kiterjedt, decentralizált szervezet egységes ós szakszerű munkájának biztosítására. A decentralizálás pozitív ós dokumentálható eredményei közül néhányat akár már föl is lehetne sorolni: elsősorban a pécsi VÍZIG mintaszerűen kifejlesztett és kózbentartott adatgyűjtő ós adatfeldolgozói, műszaki, hidrológiai munkáira és a szombathelyiek kitűnő automata műszereire gondolok, amelyekről a publikációk, dokumentumok már beszámoltak. Itt említhető a Tisza menti Igazgatóságokon a Tisza vízjárását, vízhozamviszonyait tisztázó széles körű ós igen alapos munka is, amelyekről több folyóiratcikk, sőt önálló kiadvány is megjelent. A VITUKI pedig ebben az időben fejleszti ki műszaki hidrológiai munkásságát, különböző gyakorlati föladatok megoldásával. A könyvben említett árvízszámítások mellett nagy jelentősógűeknek tartom a folyók szabályozását is érintő, tökéletesített és rendszeresen megismételt vízrajzi fölvételeket. Mike Károly dinamikus morfológiai vizsgálatait, Csorna Jánosnak a folyók hajózhatósági viszonyait jellemző statisztikai számításait. E munkákat azonbana Szerző saját eredményeinek elhallgatása mellett aligha említhette volna.' Az' intézet hidrológiai munkája, a magyarországi vízrajzi tevékenység azonban ezek nélkül nem lehet teljes: a vízrajz legfontosabb gyakorlati területe a műszaki és távlati tervezéshez alapadatokat biztosító műszaki hidrológia, amelyben mind a VITUKI-ban, mind másutt jelentős eredményeket értek el. A vízrajzi tevékenység és a hidrológia oktatása, a szakember-utánpótlás biztosítása nálunk sajátosan elkülönült egymástól: hidrológus mérnökeinket intézményesen külföldön képezzük, az általános vízópítőmérnöki képzésben a hidrológia oktatását ugyan a szolgálat egyik volt igazgatóhelyettese irányítja, de az élő vízrajzi szolgálat és az 'egyetemi hidrológiai oktatás » kapcsolata laza. Ezért hiányoltam nagyon annak az áldozatos munkának a megemlítését, amellyel a VITUKI a bajai Vízgazdálkodási Főiskola gyakorlati oktatását, a hidrometriai mórőgyakorlatok lebonyolítását húsz éven át biztosította. Ezek a mórőgyakorlatok, a megszervezésükben részt vevő Igazgatóságok vízrajzi csoportjainak közreműködése révén, ma a decentralizált vízrajzi szervezet együttműködésének legjobb szakmai bizonyítékai. Meg lehetett volna említeni a VITUKInak az ELTE TTK Földtudományi szakán bevezetett hidrológus— földrajzos szakemberképzéséhez nyújtott segítséget is — talán nem köztudott, de ezt is a kötet szerzője kezdeményezte. A könyv jövőről szóló egyetlen oldalán a kötelező optimizmust olvassuk. Ez a fejezet sem írható meg másként. Csak kórdós az, hogy kell-e? Nagyon nehéz a jövőt megítélnünk akkor, amikor az amúgy is nehéz gazdasági helyzetben a hazai vízrajzi szolgálat érdekes kísérlet tárgya, ha nem áldozata. Világviszonylatban az is a magyar vízrajz egyedülálló teljesítménye, hogy tevékenységét vállalati szervezésben végzi. A jövő szempontjából az is mérlegelhető, hogy 100 évvel ezelőtt a könyv tanúsága szerint 42 mérnök, két adminisztrátor és két szolga látta el a vízrajzi szolgálatot. Nem a vízrajzi tevékenységet irányító és végrehajtó mérnökök szándéka szerint alakultak ezek az arányok azzá, amit jobb, ha le sem irunk. . . A recenzensnek végül újra át kell gondolnia a reális, objektív és szubjektív tényekből fakadó lehetőségeket is. Ismételten meg kell állapítania, hogy a könyvet kritizálni lehet ós kell, de másként ma még nem lehetett volna megírni. A könyv első része olvasmányszerűen érdekes, második része a ma indokolatlanul a kritika, az „ellenzék" kritikája tüzében álló vízgazdálkodásról ad objektivitásra törekvő képet. A VIZDOK segítségével a VITUKI kiadványaként mindössze 700 példányban megjelent könyv még a Szolgálat tagjai számára sem elég. Elő kell készíteni a könyvnek, például a Műszaki Kiadónál történő nagyobb példányszámú kiállását, változatlan szöveggel, de talán nagyobb közérdeklődést kiváltó címmel és több ábrával. Vásárhelyi Pál vízhozammérési ábráját, a Fazekas-féle kúptárcsás 0,01 mm pontosságú vízszínészlelő műszer metszetét, a Duna hidrológiai hossz-szelvényét mindenképpen csatolni kell. Meggondolandó, hogy a VITL

TKI publikációnak jegyzéken, ós a vízrajz történelmének megírásához fölhasznált irodalmon kívül kell e szakmai irodalomjegyzék: ilyen irodalomjegyzék teljes nern lehet, minden bizonnyal kimaradna bármennyire bővített változatából is nem egy jelentős publikáció: tudományágunk liazai színvonala minden válogatást ilyen hiányosságra ítél. Az ilven válogatás helyett inkább a rendszeresen megjelenő hidrológiai bibliográfiákra, mint a magyar vízrajzi szolgálat egyik fontos szakirodalmi kiadványára és egyben igen hasznos eszközére utalnék. Végül megjegyezzük, hogy a könyv a centenárium alkalmából rendezett tudományos konferencia anyagával és a centenáriumot ünneplő egyéb kiadványokkal együtt a mai hazai vízrajzot, annak történetét, annak a mai nemzetközi mércével mérhető helyzetét jellemzi. A Vízügyi Közlemények e Konferencia anyagának nagy részét az 1986/2 külön száma mellett az 1986/3-as ós 1987/1 számában 400 oldalon közli. A könyv angol nyelvű fordítása is megjelent már — további lehetőséget adva a magyar vízrajz nemzetközi megismertetésének és elismertetésének. Különösen jól jön ez most, amikor a Hidrológiai Tudományok Nemzetközi Szövetsége (IAHS) 1987. évi áprilisi római konferenciáján a hidrológia miiltját is napirendjére tűzte. Talán sikerül végre a hidrológia nemzetközi történetében is elfoglalnunk méltő helyünket — nem úgy, mint azt néhány könyvben már szomorúan tapaszaltuk. Stelczer Károly új könyve nélkül erre még csak esélyünk sem lenne. Zsuffa István