Hidrológiai Közlöny 1983 (63. évfolyam)

2. szám - Dr. Lászlóffy Woldemár: A vízépítéstan első magyar nyelvű kézikönyvei

60 Hidrológiai Közlöny 1983. 2. sz. Dr. Lászlóffy W.: A vízépítéstan neveltetni, külföldi tanulmányútra küldte, majd 1876 júniusában történt hazatérése után, a Szepesvármegyei Gazdasági Egyesület kérésének eleget teendő, alagcsövezési és öntözési előadások tartásával bízta meg. Kvassay ezt a kiküldetését a különféle talajjavítási módok bemutatására is felhasználta: több szepességi birtokon rendezett be rétöntözést, ill. alagcsövezést

3 lásd (37. oldal). Újabb tapasztalatokat szerezhetett 1877-ben, mikor már -a temesvári Kir. Béga-csatorna Hivatal mérnökeként, a Ferenc-csatorna menti Péklapusztán segédkezett Péch Józsefnek (1829 1902), a Vízrajzi Osztály későbbi vezetőjének, az Országos Magyar Gazdasági Egyesület sürgetésére a rizstermesztés népszerűsítése érdekében létesített öntözőtelep berendezésében (u. ott, 89. o.). Gyakorlati tevékenysége mellett rendezte sajtó alá fentemlített előadásainak anyagából és külföldi tapasztalatainak felhasználásával ,,Rétmívelés, különös tekintettel az alagcsövezésre és öntözésre" című, a gazdaközönség számára írott 213 oldalas könyvét, amely a minisztérium kiadásában 1877ben jelent meg. A munka előszavában megemlékezik Kvassay ,,azon intézményről, mely külföldön az öntözés és alagcsövezés hasznait az egész országra kiterjeszteni igyekszik ... a földmívelési mérnökség (

Kulturingenieur, Ingenieur agricole) áldásos intézményéről", és így fejezi be: „Ily példák után, úgy hisszük, mi sem fogunk sokáig tétovázni ez intézmény meghonosításával. Az „adókópesség emelését" újabban oly gyakran hangoztatják, íme egy mód a sok közül." Kvassay szinte a megszállottság erejével folytatott céltudatos és célratörő munkájának eredményeként 1878. január 1-ével „ideiglenesen kinevezett kultúrmérnök" lett, és 1879-ben a törvényhozás 10 000 forintot szavazott meg a kultúrmérnökség fejlesztésére. Március 1-től négy segédmérnök dolgozott az országszerte megindult talajjavító munkálatokon, és december 1-én megnyílt Kassán a rétmester-tanfolyam (uott, 95. o). Végül a miniszter 1880. január 1-i hatállyal Kvassayt nevezte ki az Országos Kultúrmérnöki Hivatal főnökévé. Ezt a posztot nem magának „taposta ki" az ekkor 30 esztendős fiatalember. Kiváló mérnököket állított a hazai talajjavítások szolgálatába, akiket már az induláskor tudása legjavának átadásával készített fel országépítő munkájukra. A Mezőgazdasági vízműtan A Magyar Tudományos Akadémia, Kenessey Kálmánnak, a hazai talajjavítások közgazdasági jelentőségéről és a kultúrmérnöki intézmény felállításának szükségességéről 1878 decemberében tartott előadásától indíttatva

3, (95. o.), 3000 forint jutalommal jeligés pályázatot írt ki a következő szöveggel: „Magyarország sajátszerű viszonyainak tekintetbe-vételével írassék egy mezőgazdasági vízműtan, melyben a vízépítészetnek a mezőgazdaság sikerét előmozdító munkálatai, aTrummer—Lászlóffy: A kultúrmérnöki intézmény hat évtizede (1879—1939). Budapest, Földművelésügyi Minisztérium, 1940. 275. oldal. nevezetesen az öntözés, a vízmentesítés és, amenynyiben ide tartozik, a folyó- és állóvizek szabályozása, mezőgazdasági szempontból tárgvaltassanak. Mindazon követelmények, melyek egyrészt az építészettel, jelesen a vízerővel hajtott gépekkel, másrészt a mezőgazdasággal kapcsolatban állván, a munkálatok sikerére befolynak, alapos taglalás alá veendők; az ismertetések pedig rajzokkal érthetőbbé teendők". A pályadíjat Kvassay Jenő nyerte el. Dolgozata a bírálóbizottság jelentése szerint „tartalmára, berendezésére és előadásaira nézve egyaránt kitűnő absolut becsű munka, mely európai színvonalon áll, irodalmunknak díszére válik és a kitűzött gyakorlati célnak egészen megfelel" — olvassuk a Mezőgazdasági vízműtan I. kötetének 5. oldalán. A Mezőgazdasági vízműtan első, Mezőgazdasági r é s z-ének sajtó alá rendezésével 1880 áprilisában készült el Kvassay. A még ugyanabban az évben megjelent (!) 406 oldal terjedelmű, 172 ábrát tartalmazó kötet a talaj javítási ismeretek mérnökök számára írott foglalata. Noha az előszóban nagyszámú francia és néhány angol, német és olasz forrásművet sorol fel Kvassay, megjegyzi, hogy „tökéletes vezérfonálra, bármily nagy legyen is e tekintetben a világirodalom, nem találtunk". Sőt olyanra is alig, amelynek szerzője részleteiben is foglalkozott talaj javítással. Többségük „vagy tanár, vagy gazda, vagy oly mérnök, aki dilettánskodott e téren ... és a foganatosítás egymásutánját, mivel tényleg avval nem foglalkozott, nem is ismerhette és méltathatta kellőleg". Kvassay a lecsapó lásnak, az alagcsövezésnek, az öntözésnek és a sankolásnak nemcsak elméleti kérdéseivel foglalkozik. Gazdag tapasztalatai alapján a munkák kivitelére vonatkozóan is részletekbe menő útmutatással szolgál, sőt tárgyalja az öntözés iizemi kérdéseit, a különféle kultúrák vízigényét, és kitér a költségekre is (I., 146, 147, 291—292. o.). Elméleti fejtegetései során és kísérleti eredmények tekintetében még idegen forrásokra kénytelen hivatkozni, de nem esik külföld-imádatba. Ahol csak lehet, idézi a hazai szerzőket. A gyakorlati részeknek már a tárgyalásmódjából is kicsendül az egyéni tapasztalat. A 315 oldalas Tec h n i k a i rés zt eredetileg első kötetnek szánta Kvassay. Megjelenését azonban a kultúrmérnökök mindennapi használatára szánt mezőgazdasági résznél kevésbé sürgősnek ítélte úgy, hogy hosszasabban csiszolta az anyagát és csak 1882. február 1-én zárta le (II., VI. o.). A kötet egyik felét a vízimérnöki alapismereteket tárgyaló fejezetek töltik ki (a meteorológia és a földtan elemei, a felszíni és a felszín alatti vizek járása, hidrológia (amin Belgrand szellemében még csak a felszínt alkotó kőzetek és a lefolyás kapcsolatát érti), hidrometria (részletes gyakorlati útmutatással) és hidraulika. A hangsúly inkább a mederalakul ás, a folyószabályozás, az ármentesítés és az árvízvédelem fejezetein van. Érthető módon, hiszen közvetlenül a nagy szegedi árvíz után vagyunk. Ezek a fejezetek foglalják el a kötet másik felét. Kvassay itt Beszédes (1787 —-1852) tanítványának bizonyul. Nemcsak idézi