Hidrológiai Közlöny 1983 (63. évfolyam)
3. szám - Dr. Szigyártó Zoltán: Hozzászólás dr. Szalai György: Mezőgazdasági vízgazdálkodás Franciaországban c. tanulmányához
142 Hidrológiai Közlöny 1983. 3. sz. Hozzászólás házaknál történő szarvasmarha tartás korábbi gyakorlatát szinte teljesen felszámoló, 50-es évek gazdaságpolitika elgondolásai is. Emellett azonban minden bizonnyal még nagyobb súllyal esik latba ennek alakulásában az a lényegesen későbbi irányzat, amely az ország korábbi hagyományait és más országok hasonló jellegű tapasztalatait teljesen figyelmen kívül hagyva, a nagyüzemi szarvasmarha tenyésztést csak méregdrága épületek és technológiák bevezetésével látta megoldhatónak. Ebből az utóbbi elképzelésből adódott aztán az is, hogy Magyarországon a rét- és főleg a legelőgazdálkodás jelentősége szinte megszűnt. További drága technológiákkal, az egyéb célra is kiválóan hasznosítható szántóföldi területeken termeltük meg a szarvasmarhák takarmányát akkor, amikor ezzel párhuzamosan igen jelentős rét- és legelő területek álltak kihasználatlanul, vagy csak alig hasznosítva. De ez az irányzat eredményezte azt is. hogy a föld termőerejének a fenntartása szempontjából rendkívüli jelentőségű trágyából „hígtrágya" lett, amelynek kezelése, s elhelyezése a szennyvizek hatástalanításával csaknem azonos méretű gondokat eredményezett. Ezen a területen azonban ma már, hála a gazdaságosságra ösztönző szabályozásnak, s mezőgazdáink rugalmasságának, a kétségtelen javulás jelei mutatkoznak. Az országban járva mind több és több legeltetéssel hasznosított gyepterületet lehet találni, s emellett a szarvasi Öntözési Kutató Intézetben tudományos vizsgálatokkal is igazolták azt, hogy a szarvasmarha legeltetése s a korábbi elképzeléshez viszonyított „rideg" tartása nem megy a hústermelés rovására. E téren azonban a frontáttörés még várat magára. A mi éghajlati adottságaink között ugyanis a legelőgazdálkodásnak alapvető feltétele az öntözés, amelyet — a gazdaságosság igényeihez igazodva — egyszerűen és olcsón kellene megoldani. Egyszerű és olcsó nagyüzemi öntözési technika azonban egy korábbi, ugyancsak uralkodóvá váló irányzat következtében - ma Magyarországon nincs. Az öntözés csaknem mindenhol azonossá vált az esőszerű öntözéssel. Végereményként pedig — a megfelelő felületi öntözési technika hiányában — a gyepterületeket csaknem mindenhol úgy öntözik, hogy a legfeljebb néhány méteres magasságkülönbség legyőzésére, drága energiával, többször 10 méterre emelik fel a vizet. * * * Ezen a ponton pedig megérkeztünk a mezőgazdasági vízgazdálkodási beavatkozások területére. Ebben a vonatkozásban mindenekelőtt azt az egységes szemléletmódot kell példaként kiemelni, amellyel Franciaországban a vízrendezést és 04 öntözési lehetőség megteremtését mint a melioráció két egymáshoz szervesen illeszkedő tevékenységi formáját tekintik. Ezen a téren valóban van mit tanulnunk a franciáktól! Nálunk ugyanis (ugyanakkor amikor állandóan „komplex" beavatkozásokról és „rendszer szemlélet"-ről beszélünk) az egyoldalúság odáig fokozódott, hogy hivatalos állásfoglalásokban is kétségbevonják azt a mindenhol nyilvánvalóként elfogadott tényt, hogy az öntözési lehetőség megteremtése a melioráció szerves része. Annak azonban, hogy ez így történhetett, mélyebb okai vannak. Nevezetesen az, hogy nem sikerült megoldani a hazai öntözéseink mindenre kiterjedő figyelmű, s a szerteágazó igényeket kellő szinten összehangoló fejlesztését. Az öntözés területén így nálunk is a teljes egyoldalúság, a sok energiát fogyasztó ós drága berendezéseket alkalmazó esőztető öntözés vált szinte egyeduralkodóvá. Most pedig, amikor ennek következménye nyilvánvalóvá lett, szeretnénk az egésztől, mint tehertételtől megszabadulni. Minden bizonnyal ilyen jellegű indítékok játszottak közre különben abban az állásfoglalásban is, amely nálunk — a francia elgondolással, de mondhatjuk az egész európai gyakorlattal ellentét ben — az öntözések állami támogatásával kapcsolatban kialakult. A francia példa nyomán tehát úgy érezhetjük hogy tőlük talán leginkább a mezőgazdasági vízgazdálkodási tevékenységek szervezése szempontjából van mit tanulnunk. Imponáló az a mód, ahogy rövid idő alatt megteremtették azokat a széles körű helyi érdekeltségekre alapozott, de lényegében mégis csak az állam koordinálásával működő, egész vízgyűjtőkre kiterjedő vállalatokat, amelyek valóban gazdái a saját területüknek. Talán nincs messze az igazságtól az, hogy a régi társulati tevékenység jellegét és színvonalát a vízrendezés és az öntözés területén visszaállítva, legcélravezetőbb megoldásként (a vízügyi igazgatóságok szakmai felügyelete mellett) nekünk is hasonló feladatokkal * ellátott, s a helyi érdekek képviseletére alapozott vállalatokat kellene létrehozni. Ennek ma még persze akadálya többek között az, hogy ezek a vízrendszereink igen sok helyen három kézben; a vízügyi igazgatóságok, a jelenlegi társulatok kezelésében. iHetve a mezőgazdasági, vállalatok tulajdonában vannak. De hiszen éppen ez az egyik oka annak, hogy kritikus helyzetekben az intézkedés nehézkes, s hogy a keletkezett károkért az okot a mezőgazdaság a legtöbbször egy másik szerv munkájának a hiányosságában keresi.