Hidrológiai Közlöny 1982 (62. évfolyam)

11. szám - Dr. Szalai György: Mezőgazdasági vízgazdálkodás Franciaországban. II.

Hidrológiai Közlöny 1982. 11. sz. 519 Mezőgazdasági vízgazdálkodás Franciaországban ii. DK. SZALAI G Y ö K G y* a mezőgazdasági tudományok kau'didát.usa Öntözés A mezőgazdaság által a termelési kapacitás növelésére felhasznált eszközök között kiemelt és különleges szerepet játszik az öntözés, nem csak ott, ahol az éghajlati vízhiány egy adott időszakban többé-kevésbé befolyásolja a növények vízellátását, hanem még a nedvesnek' ítélt vidékeken is, különösen ott, ahol vékony a termőréteg. A franciaországi vízrajzi hálózat eloszlása olyan hogy általában mindenütt mód van felszíni vízkivételre is, ill. tározásra. Az öntözés azonban igen nagy beruházási költséget igényel: az állandó költségek viszonylag magasak a változó költségekhez képest. Ez a körülmény korlátozza a csatornában, vagy csővezetéken történő nagy távolságú öntözővíz-szállítás gazdasági lehetőségeit. A mediterrán vidéken, ahol rendszeresen nagy vízmennyiségeket használnak fel egységnyi területen és elsősorban ez teszi lehetővé a rentábilis mezőgazdasági termelést, a nagytávolságú vízszállítás gazdaságilag igazolt. A szubhumid területeken azonban, ahol a viszonylag kis vízmennyiségek felhasználása is esetleges, gazdaságilag csak rövidtávú vízszállítás jöhet szóba. A francia öntözések szerkezete tehát a következő: — a mediterrán területen, ahol az éghajlati vízhiány rendszeres és magas és ahol nincs jelentős helyi vízforrás, a nagyterületű öntözéseket távoli területekről nagy szállító művekkel látják el. — Gascogne-ban a sok, bár eredetileg kisvízhozamú vízfolyást használják fel olymódon, hogy a Pireneusok bő vízkészletét tározókban gyűjtik össze, majd e tározók vizét egy csatorna segítségével (Neste csatorna) szétosztják a vízfolyások között, melyekből azután felszíni vízkivételek útján kerül a víz az öntözendő területekre. — Mindenütt máshol, ahol bőséges felszíni vagy felszín alatti vízkészletek állnak rendelkezésre, az öntözés esetenként egyedi beruházási keretben valósul meg, vagy bizonyos számú tulajdonos összefogásával kollektív beruházásként. Ilyen esetekben találkozunk: — talajvízből történő öntözéseknél, a legkülönbözőbb nagyságú magángazdaságoktól egészen a landesi nagy monokultúrás kukoricatermesztő gazdaságokigj'egyéni, vagy csoportos beruházási keretben megvalósított öntözések Beauceban mély, de bőséges vízadó rétegekből; — az Alsó-Durance vidékén, a Lot, az Ariége, a Középső és Alsó-Rhone, az Allier völgyében stb, ahol nagy szövetkezeti társulások keretében valósították meg az öntözést; — dombvidéki kistározókra települő öntözéseknél Lot és Garonne megyében, az Aquitániai * Agrártudományi Egyetem, Gödöllő. medencében stb. ahol egyéni vagy kisebb társulások keretében végezték a beruházásokat; — a nedvesebb térségekben, ahol kiegészítő ön= tözéseket végeznek a sok kisvízfolyáson pontszerű vízkivételekkel. Az öntözés megvalósításának ilyen változatosságát egyrészt a természetföldrajzi különbségek, a társadalmi-gazdasági környezet, a termelési és üzemi szerkezet változatossága, másrészt a hálózatok mérete és szerkezete határozza meg. Régebben szárazgazdálkodásról és öntözőgazdálkodásról beszéltek, ma ezt a szemléletet egyre inkább az váltja fel, hogy az öntözés szerves része a technológiának, egyenrangú tényező a gépesítéssel, trágyázással stb. sőt egyre inkább, mint meghatározó tényező játszik szerepet. Ha visszatekintünk az öntözés franciaországi fejlődésére, azt tapasztalhatjuk, hogy a kezdetek ugyancsak a mediterrán vidékre vezethetők viszsza. A XX. század elején itt mintegy 200 000 ha területet öntöztek elsősorban Provenceban, a hagyományos felületi módszerekkel. Az állattenyésztés hagyományosan nagy fontosságára utal, hogy emellett 1 millió ha legelő és rétterület öntözését is rendszeresen végezték ugyancsak a hagyományos árasztásos, ill. barázdás módszerrel. Ez a helyzet kb. az 50-es évekig tartott. Ezt követően jelent meg az esőztető öntözés Franciaországban, először megint csak a déli, mediterrán területeken. Gyors elterjedésének oka elsősorban a domborzati viszonyokhoz való alkalmazkodásban és viszonylagosan kisebb vízfelhasználásában keresendő. Az esőztető öntözés csak fokozatosan és lassan szorította ki a felületi öntözőmódszereket, melyek aztán szinte teljesen el is tűntek, kivéve talán Camargue vidékét. Azután az esőztető öntözés újabb területeket is meghódított elsősorban Provenceban, Languedoc-Roussillonban, a Rhone völgyében és Korzikán, majd a szubhumid feltételes öntözési zónákban is egyeduralkodóvá vált (Párizsi medence, Elszász, középső és északi Rhone völgy stb.). Az 50-es évek óta a technikai fejlődés fő vonalai a következők: — a szivattyútelepek üzemeltetésének egyre tökéletesebb automatizálása; — a tábla vízszétosztó rendszerének átalakulása (eszközök és automatizálás) a kézi munka idejének és a munka nehézségeinek csökkentése céljából, aminek a velejárója-a berendezések egységköltségének növekedése. A primitív kézi áttelepítésű mozgatható csöves esőztető berendezéseket folyamatosan felváltják: — a félstabil (AC csöves) berendezések, olyan felszíni hálózattal (szárnyvezetékek), melyet áttelepítéskor nem kell szétszerelni;