Hidrológiai Közlöny 1981 (61. évfolyam)

2. szám - Dr. Csanády Mihály–Kárpáti Zoltán: Az ivóvíz klórozásakor keletkező daganatkeltő vegyületek mennyisége és jelentősége

88 Hidrológiai Közlöny 1981. 3. sz. Az ivóvíz klórozásakor keletkező daganatkeltő vegyületek mennyisége és jelentősége DE. CSASÁDY MIHÁLY" — KÁRPÁTI ZOLTÁN* Bevezetés A fertőtlenítés, vagyis a vízben lévő kórokozó mikroorganizmusok elpusztítása a vízkezelési eljárás során nem nélkülözhető. Ma egyre szennyezettebb felszíni vízből kell ivóvizet előállítani, másrészt az urbanizáció következtében az eddig kifogástalan felszín alatti vizek veszélyeztetettsége is fokozódik, ezért a vízfertőtlenítés szerepe és jelentősége is növekszik. Az ivóvízellátás fejlesztése során a regionális vízellátó rendszerek jutnak egyre nagyobb szerephez, ami — a biztonság fokozása érdekében —- szintén szigorú követelményt támaszt a vízminőséggel szemben. A vízfertőtlenítés ma az esetek döntő többségében klórral (klórgázzal vagy hipoklorittal) törénik. Az ózonhoz fűzött remények talán nem mindenben teljesülnek: az ózon bizonyos helyzetekben nagyon hasznos lehet, a vízkezelési technológián belüli szerepe is tisztázódott; szó sincs viszont arról, hogy mint fertőtlenítőszer általában kiszorítaná a klórt. A klórozás ismert mellékhatásai Évtizedek óta ismert, hogy a klór bizonyos ipari hulladékanyagokkal — így elsősorban fenolszármazékokkal — reakcióba lép, és kellemetlen szagú vagy ízű melléktermékek keletkeznek. Dunaparti vízmű esetében is tapasztaltuk, hogy az olajos szennyezés szag-hatását a klórozás nagymértékben fokozta. Általánosan elfogadott vélemény szerint azonban a klór-fenol vegyületeknek a fi g/l-es koncentráció-tartományban élettani jelentősége nincs, csak a szag és az íz miatt kellemetlenek [1]. Szintén ismeretes, hogy ammónia, azaz ammónium-ion jelenlétében a klórozáskor klóraminok képződnek, ami egyrészt lényegesen csökkentheti a klórozás hatásosságát (sokkal nagyobb behatási időre vagy dózisra van szükség), másrészt a di- és triklóramin szaga ill. íze kellemetlen. Klórozási melléktermékek A klórozás folyamán keletkező egyéb melléktermékekkel viszonylag későn kezdtek el foglalkozni. Először szennyvíz klórozásával kapcsolatban azonosítottak 17 klórozott terméket [2]. A megállapítások szerint a klórozásra felhasznált klór mennyiségének mindössze 1%-a az, amely ilyen termékeket képez, ez az egy százalék is okozhat azonban lényeges változást a víz szerves anyagainak öszszetételében. Volt alkalmam látni olyan vizsgálatsorozatot, ahol a harmadlagos tisztított szennyvizet klórozták (5 mg/l maradék szabad klór volt az előírás) majd klórozás után a fertőtlenítőszer — vagyis a klór -— fölöslegét vegyszeresen eltávolították. A •Országos Közegészségügyi Intézet, Budapest. deklórozást kéndioxiddal végezték, a kéndioxid fölöslegét levegőztetéssel űzték ki a vízből. E kezelés után tehát sem klór, sem deklórozószer nem maradt a vízben. A tengeri szervezetekkel (elsősorban halakkal) végzett toxikológiai kísérletek szerint a klórozás előtt a tisztított szennyvíz nem volt toxikus, a klórozás és a deklórozás után toxikus volt [3]. Ebből egyértelmű, hogy az adott szennyvíz esetében a klórozás során olyan vegyületek keletkeztek, amelyek toxikusak bizonyos vízi szervezetekre. Ezt a tapasztalatot nem vihetjük át közvetlen az ivóvízre. A szokványos, kis szervesanyag-tartalmú vizek esetében nem valószínű, hogy olyan mennyiségben keletkezzenek klórozott melléktermékek, amelyeknek az egészségkárosító hatásával számolni kell. A felszíni vizek esetében azonban már más a helyzet. 1974-ben az Egyesült Államokban a napi sajtóban és a tömegkommunikáció útján (rádió, televízió) jelent meg olyan hír, amely szerint New Orleansban a Mississippi alsó folyása mentén az ivóvíz, vagyis a vízvezetékkel a lakossághoz eljuttatott klórozott víz daganatos megbetegedést okozott. A hír alapja Harris [4] közlése volt, amely szerint New Orleans fehér lakosságának rák okozta halálozása nagyobb volt, mint másutt, és ezt a vízben levő és feltehetőleg a klórozáskor keletkező karcinogén anyagok okozták. Az Egyesült Államok környezetvédelmi hivatala (EPA) széleskörű felmérést kezdett, amelynek keretében korszerű műszeres analitikai módszerek alkalmazásával igyekeztek kimutatni és mennyiségileg is meghatározni az ivóvízben előforduló klórozott vegyületeket [5]. A kérdésben kiadott első előzetes közlemény 60 egynéhány vegyületet említett, majd a Környezetvédelmi Hivatalnak a Kongresszus részére készített jelentése már 253 olyan szerves vegyületet sorolt fel, amelyet a felmérés során kimutattak az ivóvízből [6, 7]. A munkát folytatva, 1977-ig kb. 700 [9], a rákkutató intézet (NCI) közlése szerint 1978-ig több, mint 1700 vegyületet azonosítottak [10]. Meg kell jegyezni azonban, hogy az azonosított vegyületek együtt is általában csak 10—15%-át teszik ki a vízben lévő szerves anyagok összmennyiségének [11], mivel a nagyobb rész gázkromatográfiásán nem vizsgálható. Valószínű azonban, hogy az ismert rész tartalmazza a természetidegen (szintetikus) szerves vegyületek zömét, és az ismeretlen hányad nagy része természetes szervesanyag (pl. huminsavak), amelyeknek közvetlen káros hatásával nem kell számolni [9]. A felmérés során egyértelműen megállapították, hogy a legnagyobb koncentrációban a kloroform fordul elő. A vizsgált felszíni vízművek tisztított vizében kivétel nélkül minden esetben sikerült kloroformot kimutatni. A mért koncentrációk közép-