Hidrológiai Közlöny 1981 (61. évfolyam)

10. szám - Almássy Endre–Deák Béláné: A közműves vízellátás bázisául szolgáló vízkészletek mennyiségi és minőségi alakulása

Almássy E.—Deák B.-né A közműves vízellátás Hidrológiai Közlöny 1981. 10. sz. 455 vizek között oszlik meg. Ez a kimutatott 10,44 millió m

3/d biztonságosan számításba vehető kategóriájába sorolt vízkészletnek 33%-os kihasználtságát jelenti. Elfogadva, hogy a közműves ivóvízellátás vízigénye 7,0 millió m

3/d-re emelkedik 2000-ig úgy ítélhető, hogy mennyiségében és országosan kielégíthető a közműves ivóvízellátás távlati vízigénye. A fejlesztés módját azonban — a mennyiségileg elegendő vízkészlet keretein belül — több, figyelembe veendő tényező színezi. Ennek a közleménynek nem célja, hogy felvázolja a közműves ivóvízellátás fejlesztési koncepcióját; kísérletet kell tennie azonban azoknak a feltételeknek a megfogalmazására, amelyeket figyelembe kell venni a fejlesztési koncepciók kialakításában a számításba vehető vízkészletek mennyiségének, minőségének és területi eloszlásának oldaláról. Az eddigi megközelítésekből az alábbi következtetések vonhatók le: a) A vízkészletek területi eloszlása más az ország nyugati és más annak keleti felében. A Dunántúlt a Duna, a Dráva, a Mura és a Rába mentén elhelyezkedő parti szűrésű vízelőfordulások veszik körül. A Dunántúl belsejében karsztés rétegvíz-előfordulások vannak. Utóbbiak közül a rétegvízből alig termelhető ki több tartósan, mint 5—700 ezer m

3/d; a karsztvízből valamivel több; az itt jelentkező vízigények fennmaradó részét parti szűrésű vízből kell kielégíteni. Ha az országrész vízigényét mintegy 4 millió m

3/d-nek tételezzük fel az ezredfordulón, akkor parti szűrésű vízből — és kisebb mértékben a Balatonból legalább 2 millió m

3/d vízmennyiséget kell biztosítani. A főváros a növekvő vízigényét ugyancsak döntően parti szűrésű vízből kívánja fedezni. Ez további, legalább 800 ezer—1 millió m

3/d vízmennyiség beszerzését teszi szükségessé, ebből a víztípusból. A parti szűrésű víz a terület peremein helyezkedik el; távszállítása és regionális rendszerekkel történő szétosztása szükséges. Ha a szükséges mennyiségű partiszűrésű víz nem biztosítható, el kell érni az igénybevehető felszíni vizek minőségének javítását. Ez ugyanúgy pénzügyi következményekkel jár, mint a felszín alatti vizekkel kapcsolatban említett védelmi intézkedések. Most nem lehet ezeket a költségeket egybevetni; nem látszik valószínűnek azonban, hogy a költségek lényegesen eltérjenek egymástól. Ezzel kapcsolatban sok tényező vizsgálata lehet szükséges; például olyanoké, mint az, hogy a felszíni vízbevezetések tisztaságának elérése általános környezetvédelmi előnyökkel is jár; a felszín alatti vízelőfordulások biztonságának fenntartása viszont a fokozatos kiépítés lehetőségét és a viszonylagos vízminőségi stabilitást hozza magával stb. b) A keleti országrészben kevesebb a koncentrált vízbázis kialakításával kapcsolatos lehetőség. Döntően a rétegvíz kínálja magát a Tisza mentén található, a parti szűrésű víz természetéhez közelálló átmeneti típusú vízelőfordulások mellett. Más, felszín közeli vízelőfordulások is ismeretesek: a Maros-hordalékkúp, a Tisza mentén, a Bükk és a Mátra hegységek lábánál előforduló felszín közeli vizek. Ezek védelme nem kisebb feladat, mint a parti szűrésű vizeké. Itt is milliós nagyságrendű felszín alatti vízkészlet védelméről kell gondoskodni, néha nagyobb területekre kiterjedően (pl. a Maros-hordalépkkúp esetében). A nagyobb, koncentrált vízbázisok kialakításában rejlő üzemeltetési előnyök annyiban használhatók ki, amennyiben az átmeneti típusú és a felszín közeli vizek védelme biztosítható. Ennek nehézségeit is szem előtt tartva foglalkoznak a tervezők újabban olyan vízbeszerzési helyek hasznosításával, ahol egy helyen érhető el az átmeneti (parti szűrésű emlékeztető) típusú víz, a rétegvíz és a felszíni víz. Míg a Dunántúlon a parti szűrésű vízbázisok nagy részaránya olyan rendszer-kialakítási sémához vezet, melyben egy vízbázis — távszállítással — képes kielégíteni egy vízigényközpontot, esetleg többet is, addig a keleti országrészben valószínűbb az olyan séma, melyben egy vízigényközpontot több vízbázis lát el a rétegvíz uralkodó volta miatt. c) Országosan is érvényes az, amit a nyugati országrésszel kapcsolatban mondtunk: nem valószínű, hogy kisebb költséggel jár a felszíni víz igénybevétele a közműves ivóvízellátásban, mint a felszín alatti vízé, ha mindkét esetben rászámoljuk a vízvédelemmel járó költségeket. d) Biztonsági okokból kisebb teljesítőképességű, jól védett felszín alatti vízbázist kell kialakítani az olyan helyeken, ahol esetleg teljes egészében felszíni vízbázisra kívánják telepíteni az ivóvízellátást. Ennek költségeit ugyancsak figyelembe kell venni. e) Ma még jelentős más vízigényeket elégítenek ki, néha jól védett felszín alatti vízből ott, ahol felszíni vízkészlet már nem áll rendelkezésre (pl. a Maros-hordalékkúp területén, Dél-Magyarországon főként öntözési célra). Az utóbbi időben már olyan kitétellel adják ki a vízjogi engedélyt az ilyen esetekben, hogy az engedélyes köteles kártérítés nélkül megszűntetni a vízhasználatot, ha az igénybe vett felszín alatti vízkészletre igényt tart az ivóvízellátás; régebben azonban — és helyenként most is — nem alkalmazták az ilyen megkötéseket. f) A felszíni vizeknek a közműves ivóvízellátásban való hasznosítása esetén figyelembe kell venni — és meg kell valósítani — az összes szükséges biztonsági intézkedést. így vizsgálni kell a biztonsági előtározás lehetőségét, mert nem lehet kitenni egy drága felszíni vízkivételt annak, hogy biztonsági előtározás nélkül ki legyen szolgáltatva az eseti vízminőségi károsodásnak, vagy egy tartós tendenciának. Ugyanígy gondoskodni kell a vízminőségi megfigyelő, előrejelző és figyelmeztető rendszerről, valamint a d.) pontban említett biztonsági vízbázisról.