Hidrológiai Közlöny 1981 (61. évfolyam)

1. szám - Nagyistók Ferenc: A felszín alatti vízforgalom néhány kérdése a Dél-Alföldön

Hidrológiai Közlöny 1981. 1. sz. 26 A felszín alatti vízforgalom néhány kérdése a Dél-Alföldön NAGYISTÓK F E It E N C* 1. Bevezetés Az Alföld rétegvízkészletének egy évszázada történt megismerése, majd a rétegvíznek a vízel­látásban jelentkező egyeduralma az eltelt időszak­ban nagyszámú vízfeltáró fúrást eredményezett. Az így nyert földtani-vízföldtani információkból kiderül, hogy a vízbeszerzésre a Dél-Alföldön van­nak a legjobb adottságok. A helyenként 800—1000 m vastag alluviális összlet kőzetösszetétele, a ho­mok, a homokos és iszapos frakció túlsúlya lett is­mert. A térséget a nagyhozamú, 1500—2500 1/p-es teljesítményű víztermelő kutak jellemzik. A helyi vízkészletek felhasználása, a vízkezelés eddig szük­ségtelen volta, s nem túlzottan nagy és koncentrált vízigények a vízbeszerzési művek kialakítására viszonylag kis ráfordítást igényeltek. Napjainkban a felhasznált víz mennyiségének növekedésével egyidejűleg a vízminőségi követel­mények is növekedtek. Egyre bonyolultabb és sokrétűbb vízkezelési eljárásokat kell bevezetni. A rétegvíz gáztartalma, elsősorban a robbanásve­szélyes metán, a közelmúltban biztonsági és víz­technológiai kérdések sorát hozta felszínre. Gya­korlati oldalról vizsgálva a víztermelés folyama­tát, a helyi vízkészlet és víztermelés egyensúlyán túl a víztechnológiai beavatkozások növekvő mér­téke egyre inkább meghatározza a víz beszerzés fajlagos beruházási és a víztermelés fajlagos üze­meltetési költségét. E problémák kapcsán a víz­termelő telepeket üzemeltetők, de számos esetben a tervezők körében is a rétegvíz iránti bizalom megingásának nyomai figyelhetők meg. A természetes felszín alatti vízforgalom korlá­tai, s az erre szuperponálódó mesterséges beavat­kozások együttes hatása a víztermeléssel foglalko­zók körében kevésbé ismert. Van olyan vélemény is, amely a kutak nyugalmi vízszintcsökkenéséből a felszín alatti vízkészlet egyértelmű csökkenésére, esetenként katasztrofális készletfogyásra követ­keztet. A vízkémiai komponensek közül a részletes gáz­tartalomvizsgálatok csak néhány éve váltak álta­lánossá. A rétegvíz metántartalmának eredetét il­letően különböző elméletek láttak napvilágot. A vízkémiai komponenseknek a víztermelés hatására bekövetkező változása, a kitermelhető felszín alat­ti készletek időbeli módosulása ma már foglalkoz­tatja a víztermelők körét is. E folyamatok a szak­mai irodalomban kellő részletességgel ismertek. Az adott területen azonban a gyakorlati oldal szá­mára hasznosíthatóan a részfolyamatok kevésbé feltártak. E folyamatok ismeretéhez szeretnék a vízkémiai komponensek oldaláról közelítve néhány gondolattal hozzájárulni. * Csongrád megyei Víz- és Csatornamű Vállalat, Szen­tes 2. Földtani-vízföldtani viszonyok A szerkezetkutató, kőolajkutató és vízfeltáró tevékenység kapcsán hazánk egyik legnagyobb neogén üledékgyűjtője a Dél-Alföldön vált isme­retessé. A kéregszerkezeti mozgások nagyságát jelzi, hogy Hódmezővásárhelyen az alsó-miocén képződményeket 5842 m-ben még nem érték el fú­rással. (T. Kovács O., 1977.) Az üledékgyűjtő tér­beli helyzetét jól mutatja a Csongrád — Mindszent — Hódmezővásárhely — Makó tengelyű intenzív süllyedés, amely azonban viszonylag keskeny sávra korlátozódik. (1. ábra) A tengelytől Nyugatra Kelebia — Öttömös — Pusztamérges vonalban a mezozoós (középső-triász) aljzat 800—1200 m mélységben, — sőt Tompán 387 m-ben — jelent­kezett. (T. Kovács G., 1977.) De hasonlóan kisebb a neogén összlet vastagsága Keleten, az orosházi — battonvai hátság területén. (Ur­bancsek J., 1977.) Az Északnyugat-Délkelet irányú üledékgyűjtő árkos szerkezete főként vertikális mozgásról tanúskodik. A globális tektonika szem­szögéből vizsgálva az üledékgyűjtő árok ma már szemiaktív, neogén szubdukciós öv hatására vall. (Szádeczky—Kardoss E., 1973.) Az intenzív süly­lvedés a pannon tenger feltöltődése után sem szűnt meg, amit jelez a helyenként közel 1000 m vastag­ságú allúvális összlet. A Dél-Alföld folyami horda­lék összlete jórészt az Ős-Duna lehordási területé­ről származik. A pleisztocénben a Duna az Alsó­némedi — M akó tengelyű ún. dunai szerkezeti árokban Makó felé fokozatosan ki vastagodó, de kőzetösszetételében egyre finomabb frakciójú üle­dékanyagot halrrlozott fel. Az összlet vízföldtani jelentősége jól ismert. Az utóbbi évtizedek nagy­számú, geofizikailag is elemzett vízkutató fiirása révén az ősföldrajzi-vízrajzi viszonyok pontosan rekonstruálhatók. (Urbancsek J., 1973.) A részle­tes mikromineralógiai vizsgálatokkal az összleten belül jól elkülöníthetővé vált az Ős-Tisza lehordási területéről származó üledékanyag, így a Dunai szerkezeti árok, a jó vízadó összlet térbeli lehatá­rolása. A dunai lehordást az amfiból, diopszid jel­lemzi, míg a tiszai lerakódást a jellegzetesen mag­más hipersztén, augit és bazaltos amfiból ásvá­nyok uralják. (Molnár B., 1977.) Az Ős-Tiszai és Ti­sza vízvidéki kőzetanyag a Tiszától Keletre átveszi az uralkodó szerepet. Szentes — Mindszent vonalá­ban már 400—300 m között megjelenik, majd 150m­től uralkodóvá válik a tiszai üledék. (Molnár />'., 1977) Az ős -Tisza és Körösök hordalékanyagán túl Dél-keleten Makó — Magyarcsanád térségében meg­jelenik a Marosi hordalék is. Itt 260—270 m-ben, míg Mezőhegyes környékén 0—328 m között volt kimutatható a dunaitól eltérő kőzetanyag. (Mol­nár B., 1965.) A pleisztocén összletre a ciklikusos üledékfelhalmozódás a jellemző. A ciklusok dur­va homokkal kezdődnek, majd fokozatosan kifi­nomodnak. Egy-egy ciklus vastagsága 150—180

Next

/
Thumbnails
Contents