Hidrológiai Közlöny 1980 (60. évfolyam)
4. szám - Hozzászólások: dr. Kovács György: A regionális lefolyás szabályozás és a vízellátórendszerek kapcsolata c., a Hidrológiai Közlöny 1979. 12. számában megjelent tanulmányához
Hozzászólások dr. Kovács Gy. tanulmányához Hidrológiai Közlöny 1980. 4. sz. 189 mazása átfogó, népgazdasági szinten történő vizsgálatokat és az egyes ágazatok közötti igen szoros együttműködést igényel. A szennyvíztisztítás korszerű és magasszintű megoldása a felszíni vizek igénybevételének növekedése miatt kiemelkedő fontosságú. Gazdaságosabb és egyszerűbb a szennyvizeket keletkezésük helyén vagy összefogva a befogadóba történő bevezetés előtt megfelelően tisztítani, mint igen költséges vízkezelő berendezéseket és biztonság minőségi feltételeit kielégítő többlet tározó kapacitást létesíteni. Ez annál inkább figyelembe veendő, mert a környezetvédelem általános szempontjai miatt a szennyvíztisztításra amúgy is szükség van. A nagy szerves anyag tartalmú és toxikus ipari szennyvizek megfelelő tisztítása különösen nagy fontosságú a felszíni vizek vízellátásra történő igénybevételéhez. Mohos Ottó (ÉD, VÍZIG): A Tatabánya—Székesfehérvár Nagytérségi Többcélú Vízgazdálkodási Rendszer (TSZVR) Az elkövetkezendő évtizedekben az Általérvölgy, valamint Székesfehérvár térség vízkészletgazdálkodását döntően fogják befolyásolni mindazon műszaki beavatkozások, melyeket egyrészt az eocénprogrammal kapcsolatos aktív vízvédelem, továbbá az 1990 után várható bányaművelések megszűnése, másrészt Székesfehérvár térségének máris jelentkező vízhiányai határoznak meg. Az Észak-dunántúli Vízügyi Igazgatóságnak, valamint a Vízgazdálkodási Intézetnek a témában végzett eddigi vizsgálatai alapján máris megállapítható, hogy míg a jelenleg az Általér torkolatában hasznosítatlanul elfolyó vízmennyiség mértékadó időszakban több, mint 1 m : i/s, 1985-ig már alig haladja meg a 0,5 m 3/s-t, 1995-ben pedig már vízhiánnyal kell számolnunk. Ugyanez a helyzet Székesfehérvár térségében, ahol rövid időn belül meg kell oldani a Bicskei Hőerőmű nyersvízellátását, a Velencei-tó, valamint Székesfehérvár térség ipari, mezőgazdasági és lakossági nyersvízutánpótlását. Fentiek szerint mindenképpen kell gondoskodni a készletek pótlásáról, melyre mint általában mindenütt két megoldás választható: Hidrológiailag feltölthető tározók létesítése a vízgyűjtőn, vagy idegen víz átvezetése a vízgyűjtőre. Mivel a térség egyetlen vízgyűjtője sem alkalmas — hidrológiai adottságok hiányában — megfelelő kapacitású tározók létesítésére, ezért megbízható megoldást csak idegen, pontosabban a Dunavíz átvezetése jelenthet. Javaslatunkban elemzett megoldás indoka tehát egyértelmű, ez döntően meghatározza a teljes rendszer kialakítását. A TSZVR hatásterületének teljes kiterjedése mintegy 3000 km 2, azaz 300 ezer hektár. A térség morfológiailag a Dunántúli-Középhegység, ezen belül a Vértes, Gerecse-hegység vonulatára terjed ki. A TSZVR tulajdonképpen az Általér-teljes, valamint a Velencei-tó vízgyűjtőjének egy részére terjed ki. A vezetékrendszer kialakítását egyrészt a vízbázis, továbbá a későbbiekben kialakítandó tározó, másrészt a vidék tagoltsága által megszabott, szinte egyértelműen lehetséges nyomvonalak kiválasztása szabták meg. így esett választásunk a Siittő-i vízkivételre, ahonnan a Bikol patak völgyében fektetett nyomócsövön jut el a víz a tardosbányai fogadómedencéhez, a megvalósítás első üteme szerint . Innen gravitációsan vezethető a víz a vértestolnai, majd a tatabányai tározóhoz. A tatabányai tározótól, ugyancsak morfológiai viszonyok miatt, nyomócsövön kell feljuttatni a vizet a város fölötti magaslatra építendő fogadó-elosztó medencéhez. Innen történhet meg végül is a vízelosztás két főirányba, egyrészt Oroszlány, másrészt Bicske és Székesfehérvár felé, mégpedig végig gravitációsan vezetett nyílt mederben. A két fővezeték együttes hossza 94 km, ebből kereken 15 km az ún. SENTAB nyomócső, a többi nyílt meder, melyből 72 km teljesen új nyomvonalon építendő, a fennmaradó 17 km meglevő meder bővítése révén alakítandó ki. A TSZVR vízbázisa a Duna. Az előzőekben vázolt vízelvonások, a morfológiai lehetőségek kihasználásával létesítendő tározókhoz tartozó vízgyűjtők felszíni vízkészleteinek elégtelen volta szabták meg ezt a — műszakilag egyedül lehetséges — megoldást. A Dunát, mint vízbázist több tanulmány vette számításba. Különböző vízkivételi helyek megjelölésével. Tanulmányunkban a Süttő-i vízkivétellel számoltunk. Kétségtelen, hogy légvonalban mórt távolságok alapján szóbajöhetett volna egy Budapest alatti (Százhalombatta) vízkivétel. Azonban döntő szempontként játszott közre az a tény, hogy ebben már a főváros szennyezése is benne lett volna. Igaz ugyan, hogy az időközben megépülő Nagymaros-i vízlépcső mögötti duzzasztott térségben a várható vízminőségi viszonyok megváltoznak, de feltétlenül kedvezőbbek lesznek, mint ugyanazon időben a főváros alatt várható vízminőségek alakulása. A Tatabánya — Székesfehérvár térség középhosszútávú vízpótlásának megoldása egységesen szivattyús tározóval és abból kielégített, előre megszabott vízkormányzással oldható meg végérvényesen és gazdaságosan. Tervünk a tározó létesítésének első ütemét a második lépcsőben javasolja megvalósítani. A tározó létesítését eleve indokolja az a körülmény, hogy már a középtávú periódus végén várható olyan helyzet, hogy a Dunából csak bizonyos időszakban lehet vizet kivenni. Számolni kell ezenfelül olyan — előre nem látható — haváriákkal, mint pl. rendkívüli vízszenynyezések, melyek még tovább rontják a helyzetet. A Bikoli-völgyben létesítendő tározó, teljes kiépítése után kb. egy évig képes a térség vízigényeit kielégíteni úgy, hogy ezen idő alatt szünetelhet a dunai vízkivételezés. A TSZVR-el szemben jelentkező vízigényeket területileg három jelentős körzetbe csoportosítjuk: a) Általér vízrendszer
