Hidrológiai Közlöny 1980 (60. évfolyam)
4. szám - Hozzászólások: dr. Kovács György: A regionális lefolyás szabályozás és a vízellátórendszerek kapcsolata c., a Hidrológiai Közlöny 1979. 12. számában megjelent tanulmányához
188 Hidrológiai Közlöny 1980. 4. sz. Hozzászólások dr. Kovács Gy. tanulmányához csülhető, számolva már a jelenlegi ismereteink szerint reálisan figyelembe vehető többszörös vízhasználatokkal (forgatott és sorozatosan használt vizek) is. így a települések és az ipar együttes vízigénye 2000-re nagyságrendileg 40 millió m 3/d (450 m : i/s), ami gazdaságosan és a megkívánt biztonsággal regionális lefolyásszabályozó rendszerek és ezekkel összefüggő regionális és régióközi vízellátó rendszerek nélkül nem elégíthető ki, számolva még a mezőgazdasági vízhasznosítás jelentős időszakos vízigényével is. A vízkészletek vízgyűjtők szerinti eloszlásának, valamint a vízigények fogyasztói centrumok szerinti együttes figyelembevételével nagyjából 6 tervezési régióra osztható fel az ország (a megyék nem szigorú közigazgatási határokat jelentenek, csak a területet jelzik): — Észak-Magyarország (Borsod, Heves, Nógrád megyék) — Észak-Dunántúl (Fejér, Győr, Komárom, Vas, Veszprém megyék) — Dél-Dunántúl (Baranya, Somogy, Tolna, Zala megyék) — Kelet-Magyarország (Hajdú, Szabolcs, Szolnok megyék) — Délkelet-Magyarország (Bács-Békés, Csongrád megyék) — Pest megye, Budapest térsége. Az Országos Vízügyi Hivatal más állami és társadalmi szervekkel együttműködve 1975-től 4 térségre írt ki országos tervpályázatot e térségek regionális vízellátására. A tervpályázatok értékelései és a folyamatban levő tervezési munkák több érdekes tapasztalatot hoztak. Az egyik jellemző adat az, hogy Észak-Dunántúl és Délkelet-Magyarország térségeinek az ezredfordulóig szükséges vízigénytöbblete a 6 térség összes vízigény növekedésének közel felét teszi ki. Észak-Dunántúl térségében az elsősorban a vízben gazdag terület miatt is reális nagymértékű iparfejlesztés és urbanizáció következtében szükséges, Délkelet-Magyarországon ugyanakkor a vízszegénység okozta erős lemaradás felszámolása indokolja a vízellátás nagyobb mértékű fejlesztését. Ez a helyzet egyben a nyugatról keletre való vízátvezetés tendenciájával is egybevág. Minőségi szempontból állandóan felvetődő probléma az ivóvíz és ipari víz kérdése. Amíg az ivóvíz minőségi feltételeit a vonatkozó szabványok — elsősorban a közegészségügyi követelmények — elég szabatosan definiálják, az ipari víz minőségének fogalma nem egyértelmű. Ha csak az öt legvízigényesebb iparágat (villamosenergiaipar, vegyipar, kohászat, könnyűipar, élelmiszeripar) vesszük, amelyek az összes ipari vízigény 80%-át képviselik, az igényelt víz minőségi feltételei még iparágon belül is erősen szórnak, a minimális követelményektől az ivóvíz minőségű víznél lényegesen szigorúbb követelményekig. Ezért mindenkor érvényes, általános szabályt adni az ivó- és ipari vizek vízbázisaira, együttes vagy külön kezelésére, szállítására, tárolására nem lehet. Elvként talán legfeljebb csak az mondható ki, hogy egy térségen belül az ivóvíz minőségével közel azonos minőségű ipari vizeket célszerű egy rendszerként kezelni, különös tekintettel arra is, hogy a kettős hálózat a költségeket erősen növeli. Ahol az ipari vizek igényelt minősége az ivóvízminőségtől nagyon eltér — lefelé vagy felfelé — ott az ivóvízrendszertől külön választott ipari vízbeszerzéseknek és ellátó rendszereknek van inkább létjogosultságuk. Különösen vonatkozik ez vízfolyások közelébe telepített üzemekre. Jelenleg az ivóvízellátásra elsősorban szóbajövő felszín alatti vízkészlet kihasználtsága még csak 21%-os az országban. Ugyanakkor a környezetszennyeződés miatt (mezőgazdaság kemizálása) a felső, nem védett talajrétegek egyre kevésbé vehetők igénybe ivóvízre. Ezért sem lehet ma már úgy gondolkozni, hogy ivóvíznek kizárólag, vagy elsősorban felszín alatti készletek veendők figyelembe, ipari víznek pedig kizárólag vagy elsősorban felszíni vízkészletek. Jelenleg felszín alatti vízkészletekből a települések ivó víz mi nőséget biztosító vízművei a vízigény 90%-át szerzik be. Ugyanez az arány az iparnál 10%. A jövőben gazdasági okokból is a felszín alatti vízkészletekből beszerzendő ivóvíz minőségű víz mennyiségi hányada akár 70%-ra lecsökkenhet. A felszíni vizek ivó- és ipari vízellátásra történő igénybevételének tehát a következő évtizedekben egyre nagyobb szerep jut. Regionális rendszerek egyik jelentős műszaki és gazdasági problémája a zárt, vagy nyitott rendszerben történő nagy mennyiségű vízszállítás. A zárt rendszer előnye a jobb kézbentarthatóság, a kisebb vízveszteség, védettség az elsődleges szennyeződések ellen, hátránya a vezetékek védelmének biztosítása nyersvíz szállításakor (korrózió, másodlagos biológiai folyamatok stb.) vagy előzetes kezelés jelentős többletköltsége. A nyitott rendszerekben nagyol>b a környezetszennyezés hatása, a vízveszteség és a lökésszerű szennyeződések veszélye. A tározó komplex hasznosításának az előnyei közismertek. A vízellátásban felszíni vízbeszerzések esetén a vízfolyáson keletkező lökésszerű szennyeződések miatt a vízellátást biztosító elő- vagy oldaltározók szükségessége komoly rendszereknél nem vitatható. A felszíni tározók létesítésének legnagyobb nehézsége, hogy hosszabb előmunkálatok és átfutási idő mellett koncentrált, nagy összegű beruházásokat jelentenek, ami még a minimálisan szükséges tározók létesítésének esélyeit is csökkenti. Az időtényező is érdekes megoldásokat produkál: egy üdülőkörzet nyári szezonális vízigénytöbblete (200—300%) a téli időszakban gazdaságosan felhasználható egy szerzonjellegű üzem ipari vízellátására. (pl. Velencei-tavi regionális rendszer és Ercsi cukorgyár közös vízbázisa), de hasonló megoldásokat lehet karsztvizek igénybevételekor is találni. A bányaművelés miatt mindenképpen kiemelendő jóminőségű karsztvizeket a csúcsidőszakban elsősorban ivóvízként célszerű felhasználni, kis vízigényes időszakban a többletet viszont gazdaságosabb a víz haszontalan el folyatása helyett az iparnak átadni. Az ilyen jellegű megoldások gazdaságos alkal-
